Zenei kincsestár

Régizenei időutazásunk ma Nurembergbe, a Szent Sebaldus templomba vezet. A templom orgonistáját, az 1663 és 1706 között élt Johann Pachelbelt ez idő szerint nem hangszere mellett találjuk, hanem írópultjánál, ahol vonós hangszerek számára ír kecses kamaradarabokat. A szerzemények kétségkívül olaszosan édesek és hajlékonyak. Nem véletlenül! A szerző bécsi működésének idején, az olasz Frescobaldi műveinek tanulmányozása során alakította ki saját stílusát. Ami pedig a folytatást illeti: Pachelbel legnagyobb követője egy olyan léptékű zeneszerző lesz, mint Johann Sebastian Bach, aki hatalmas életművével némiképp háttérbe is szorítja bámult példaképét. Pedig már az is bámulatos, hogy ezek a funkcionális használatra – lakomák és estélyek hangulatának emelésére - szánt, continuo-kísérettel ellátott vonósdarabok arra a kompozíciós bravúrra vállalkoznak, hogy egyetlen tételbe sűrítsenek akár 6-7 tételt is, akárcsak amolyan miniatűr szvitek! Nem túlzunk hát, ha pazarló zenei fényűzésnek nevezzük őket. Annál is különösebb, hogy e remekbe szabott szerzemények legtöbbje mindmáig kéziratos formában vár föltámadására. Ma este Londoni Barokk Együttes szólaltatja meg őket, élükön a Pachelbel nevét örök időkre halhatatlanná tevő, csakugyan megejtő szépségű szerzeménnyel, a Kánon és Gigue-gel, amely az ellenpontos szerkesztés és a variációs forma ötvözésének valóságos mesterműve.