Zenei kincsestár

Noha a művészettörténet – beleértve a zene történetét is – zárt történelmi korszakokban és stílusirányzatokban gondolkodik, a történelem és az élet törvényszerűségeinek folytán léteznek nehezen besorolható vagy épp átmenetinek tekinthető időszakok, amelyek nem fordítottak még hátat egészen a korábbi kifejezésmódoknak, ám a következő nagy korszak markáns stílusjegyei sem kristályosodtak ki még igazán. Ilyen, korok és stílusok határmezsgyéjén alakul ki például a rokokó vagy a biedermeier, de a ma felidézett zenei irányzat, a gáláns muzsika is. Gyökerei a barokkba nyúlnak, de annak szeszélyes és szenvedélyes lelkületét némiképp visszafogottabb, kecsesebb tónus váltja föl. Nem a bécsi klasszika letisztultságra, harmóniára és fenségre törekvő világa ez még, de messze jólfésültebb már a pár évtizede még divatos barokknál. Úgy is fogalmazhatnánk: az arisztokratikus reprezentáció és fényűzés szerepét a nagypolgári elegancia veszi át. Nem véletlen, hogy a magyarul talán kellemdúsnak nevezhető, gáláns iskola egyik úttörője a londoni Bach-fiú, Johann Christian, aki egészen más közönség egészen más igényeit szolgálja ki, mint atyja és tanítómestere. Bizonyosság rá az Op. 7. No. 5-ös, Esz-dúr billentyűsverseny, amelyet Elena Pinciaroli mutat be a Rami Musicali Kamarazenekar és Filippo Conti karmester közreműködésével.

A következő gáláns zongoraverseny szerzője a Johann Christian Bachnál mintegy másfél évtizeddel később élt, ugyancsak korszakok határán alkotó Luigi Boccherini. A szerzőjére jellemző humortól sem mentes koncert hangneme ugyancsak Esz-dúr, a szólista ez esetben David Boldrini.