Édesanyám főztje

„Az országos nőképző főzőiskolájáról igen sok szó esett már, vagyis igazán fölösleges dolog ezeket a dicséreteket szaporítani. Akik már voltak abban a szerencsés helyzetben, hogy megkóstolták a próbaebédeket, amelyekre lekötelező szeretetreméltósággal szokták meghívni a társaságos élet előkelőségeit, édes melankóliával gondolnak vissza a pezsgős káposztára. A tanfolyam eredménye mindig ugyanaz, az étel mindig egyformán kitűnő, csak éppen a kisasszonyok változnak, azok a bájos és kedves úrileányok, akik egy-egy ilyen alkalommal az érettségi vizsgálat egy nemén mentek keresztül. A patriarkális hagyományok szerint maguk szolgálnak föl és ahogy főkötősen, fehér kötényben ott sürögnek-forognak a terített asztal körül: az ember meg szeretné csókolni az előzékeny tündérujjakat és a legmegrögzöttebb agglegény szíve is hevesebb dobogásnak indul” – Ezt a beszámolót közölte 1899-ben egy népszerű magyar lap. Sokat változott azóta a világ és itthon közben pár évtized kimaradt a főzőiskola-történelemből.
Amikor 2006-ban elindult egy hasonló kezdeményezés, akkor a szakhatóságok sem igen tudták, hogy az ilyesmit eszik, avagy isszák, mert ugye itt tulajdonképpen mindenki magának készít ételt. Igazság szerint kellet egy kis jóindulat is hivatalos helyekről a starthoz. Bizonyos szempontból furcsa szituáció ez a mai napig, hiszen az embereket arra kell megtanítani, hogy saját maguknak ne okozzanak csalódást a konyhában.
A főnök – azaz az iskolaigazgató – bevallottan egy hobbiszakács, akinek küldetéstudata van, ráadásul olyan szakember, aki gazdasági területről evezett át, tehát tudja, hogy a versenyt no meg az élet hozta viharokat is ki kell állni. Beszélgetőtársam Kócsa László.