Műsorújság

Kipke Tamás: Verset írni – a történtek után? Úgy voltam ezzel is, mint a tengerrel és Rómával: tudtam, hogy meg kell érni rá. Míg nem éreztem ezt az érettséget, dühösen hárítottam, bár sokszor jártam Lengyelországban és az NDK-ban, mindig kikerültem Auschwitzot és Buchenwaldot. Úgy gondoltam: menjen az, akinek van mit meggyónnia ez ügyben – én ugyanis igazolni tudom, hogy ártatlan vagyok… (Ez ügyben.) Amikor aztán úgy tíz évvel ezelőtt mégis eljutottam Auschwitzba, azt hiszem, megláttam a poklot. Nem a gonoszok bűnhődésének színhelyét, hanem az emberi gonoszság életterét. Azt láttam, mire képes az elistentelenedett ember. Az utóbbi hetekben számos megemlékezés szólt arról, hogy hetven éve, 1945. január 27-én felszabadult Auschwitz. Előbb, illetve utóbb a többi német koncentrációs tábor is, ahol emberek millióit pusztították el, a szövetséges csapatok odaérkezésekor pedig sok tízezer menekült meg a pusztulástól. Többségükben zsidók, de volt rengeteg cigány, és mindenféle más nemzethez és valláshoz tartozók sokasága. Koncentrációs táborban pusztult el a katolikus apácává lett (s azóta szentté avatott) Edith Stein német filozófusnő és Maximilian Kolbe lengyel minorita szerzetes is. Hetven éve felszabadult Auschwitz. De ez után jó ideig még nem szabadult fel Vorkuta, a rengeteg szovjet láger, ahol gáz híján faggyal és éhséggel pusztítottak el embermilliókat. És Recsk sem szabadult fel, hiszen az ottani haláltábort (nevezzük nyugodtan a nevén!) még csak ez után, Auschwitz botránya után létesítették. Keservesen hosszú volna felsorolni az emberirtás stációit. Mert az előbb említettek ugyanabba a sorba tartoznak, mint a római keresztényüldözések, az amerikai indiánok kiirtása, az örmények holokausztja, a kambodzsai Pol Pot haláltáborai. A különbségek elenyészők a hasonlóságokhoz képest: emberek sokaságát nyilvánították ellenségnek, alacsonyabb rendűnek, kiirtandónak - faji, nemzeti vagy éppen osztályalapon. Mindig voltak, és lám, ma is vannak efféle nézeteket hangoztatók, mindig voltak, és nem biztos, hogy már nincsenek olyanok, akik ezzel azonosulni is tudnak - lelkesen vagy csak gyávaságból. Iszonyatos végignézni a magát sűrűn ismétlő történelmen, és látni, mire képes az elistentelenedett ember. Theodor Wiesegrund Adorno tette fel a híressé vált kérdést: lehet-e még verset írni Auschwitz után? Írtak verset a keresztényüldözések után is. A gulágon, és onnét szabadulva is. Recsk után is. Kinek Auschwitz, kinek Recsk – mindenkinek megvan a maga fájdalma. És mindenkinek a magáé a legnagyobb. (Hogy a német lágerekben többen pusztultak el, mint a magyarokban, ez tény, de talán nem többen, mint az oroszországiakban – hagyjuk tehát az efféle számháborút.) Valahol olvastam: két, lágerből (a lágerek valamelyikéből) szabadult ember beszélget évtizedek múltán. „Te, én azt hiszem, megbocsátottam nekik…” – mondja az egyik. „Én képtelen vagyok…" – válaszolja a másik. „De hát akkor te még mindig nem szabadultál…" Lehet-e verset írni – a történtek után? Aki úgy gondolja, hogy nem, lapozza fel Radnóti Miklós költeményeit. A legmegrendítőbbek végén ott a keletkezés helyszíne: Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben... Nemhogy lehet, kell. Szükséges, muszáj. Létfontosságú. Hogy ne felejtsünk. Mert szembe kell nézni a múlttal. El kell temetni, meg kell gyászolni a halottakat. Fel kell dolgozni a fájdalmakat. Mert aki bosszúért liheg, az már húzza is a szögesdrótot – készíti az újabb haláltábort.

Dr. Bódizs Róberttel a SE Magatartás Tudományi Intézetének kutatási igazgató helyettesével beszélgetünk.

„Csak az ember olvas” – ezzel a mottóval indítjuk útjára sorozatunkat, melyben hónapról hónapra ismertetjük meg Önökkel az Országos Széchényi Könyvtárat, annak pincéjétől a padlásáig. Betekintünk a kulisszák mögé, és a látogatók által kevéssé ismert munkafolyamatokat is megmutatjuk. Így felderítjük, hogy hogyan kerülnek a könyvek és az egyéb dokumentumok a gyűjteménybe, majd hogy milyen utat kell bejárniuk ahhoz, hogy az olvasók kezébe kerülhessenek. (Kép forrása: http://mek.oszk.hu/ A képen: gróf Széchényi Ferenc)

Fel sem tűnnek, annyira hozzátartoznak a hétköznapokhoz a toronyórák. Útközben sietősen felnézünk rájuk, megállapítjuk, hogy még időben vagyunk, vagy már elkéstünk. Ugyanígy a templomtornyokban megbúvó harangok is útmutatást adnak: kondulásukkal misére hívnak, tudatják az idő múlását, vagy jelzik, hogy valaki távozott az élők sorából. Gulácsi János gyermekkora óta a toronyórák bűvöletében él. Az Életrevalóban a villanyszerelő mesterrel beszélgetünk.

A műsorban személyes emlékek hangzanak el a 90 éve elhunyt szombathelyi festőművészről, Mészáros Józsefről. Felidézzük Bernstein Béla alakját is, aki a 18-19. század fordulóján volt a szombathelyi zsidó hitközség rabbija.

Még ma is minden második percben kiderül valakiről, hogy leprában szenved. Nemzetközi összefogással hétezer belső háborús menekültnek segít négy hónapon keresztül az Ökumenikus Segélyszervezet Ukrajnában. A hírhedt jogszabály – a blaszfémia törvény tovább szedi áldozatait Pakisztánban.

Mai műsorunkban Helen Alford és Michael Naughton: „Menedzsment, ha számít a hit – keresztény társadalmi elvek a modern korban” című könyvéről beszélgetünk, amelyet a KAIROSZ Kiadó jelentetett meg 2004-ben.

Mai vendég Nemes Nagy Péter blues-jazz szakértő, író, szervező.

Fel sem tűnnek, annyira hozzátartoznak a hétköznapokhoz a toronyórák. Útközben sietősen felnézünk rájuk, megállapítjuk, hogy még időben vagyunk, vagy már elkéstünk. Ugyanígy a templomtornyokban megbúvó harangok is útmutatást adnak: kondulásukkal misére hívnak, tudatják az idő múlását, vagy jelzik, hogy valaki távozott az élők sorából. Gulácsi János gyermekkora óta a toronyórák bűvöletében él. Az Életrevalóban a villanyszerelő mesterrel beszélgetünk.

Nádasdy Ádám:Soványnak kéne lenni

Kipke Tamás: Verset írni – a történtek után? Úgy voltam ezzel is, mint a tengerrel és Rómával: tudtam, hogy meg kell érni rá. Míg nem éreztem ezt az érettséget, dühösen hárítottam, bár sokszor jártam Lengyelországban és az NDK-ban, mindig kikerültem Auschwitzot és Buchenwaldot. Úgy gondoltam: menjen az, akinek van mit meggyónnia ez ügyben – én ugyanis igazolni tudom, hogy ártatlan vagyok… (Ez ügyben.) Amikor aztán úgy tíz évvel ezelőtt mégis eljutottam Auschwitzba, azt hiszem, megláttam a poklot. Nem a gonoszok bűnhődésének színhelyét, hanem az emberi gonoszság életterét. Azt láttam, mire képes az elistentelenedett ember. Az utóbbi hetekben számos megemlékezés szólt arról, hogy hetven éve, 1945. január 27-én felszabadult Auschwitz. Előbb, illetve utóbb a többi német koncentrációs tábor is, ahol emberek millióit pusztították el, a szövetséges csapatok odaérkezésekor pedig sok tízezer menekült meg a pusztulástól. Többségükben zsidók, de volt rengeteg cigány, és mindenféle más nemzethez és valláshoz tartozók sokasága. Koncentrációs táborban pusztult el a katolikus apácává lett (s azóta szentté avatott) Edith Stein német filozófusnő és Maximilian Kolbe lengyel minorita szerzetes is. Hetven éve felszabadult Auschwitz. De ez után jó ideig még nem szabadult fel Vorkuta, a rengeteg szovjet láger, ahol gáz híján faggyal és éhséggel pusztítottak el embermilliókat. És Recsk sem szabadult fel, hiszen az ottani haláltábort (nevezzük nyugodtan a nevén!) még csak ez után, Auschwitz botránya után létesítették. Keservesen hosszú volna felsorolni az emberirtás stációit. Mert az előbb említettek ugyanabba a sorba tartoznak, mint a római keresztényüldözések, az amerikai indiánok kiirtása, az örmények holokausztja, a kambodzsai Pol Pot haláltáborai. A különbségek elenyészők a hasonlóságokhoz képest: emberek sokaságát nyilvánították ellenségnek, alacsonyabb rendűnek, kiirtandónak - faji, nemzeti vagy éppen osztályalapon. Mindig voltak, és lám, ma is vannak efféle nézeteket hangoztatók, mindig voltak, és nem biztos, hogy már nincsenek olyanok, akik ezzel azonosulni is tudnak - lelkesen vagy csak gyávaságból. Iszonyatos végignézni a magát sűrűn ismétlő történelmen, és látni, mire képes az elistentelenedett ember. Theodor Wiesegrund Adorno tette fel a híressé vált kérdést: lehet-e még verset írni Auschwitz után? Írtak verset a keresztényüldözések után is. A gulágon, és onnét szabadulva is. Recsk után is. Kinek Auschwitz, kinek Recsk – mindenkinek megvan a maga fájdalma. És mindenkinek a magáé a legnagyobb. (Hogy a német lágerekben többen pusztultak el, mint a magyarokban, ez tény, de talán nem többen, mint az oroszországiakban – hagyjuk tehát az efféle számháborút.) Valahol olvastam: két, lágerből (a lágerek valamelyikéből) szabadult ember beszélget évtizedek múltán. „Te, én azt hiszem, megbocsátottam nekik…” – mondja az egyik. „Én képtelen vagyok…" – válaszolja a másik. „De hát akkor te még mindig nem szabadultál…" Lehet-e verset írni – a történtek után? Aki úgy gondolja, hogy nem, lapozza fel Radnóti Miklós költeményeit. A legmegrendítőbbek végén ott a keletkezés helyszíne: Lager Heidenau, Zagubica fölött a hegyekben... Nemhogy lehet, kell. Szükséges, muszáj. Létfontosságú. Hogy ne felejtsünk. Mert szembe kell nézni a múlttal. El kell temetni, meg kell gyászolni a halottakat. Fel kell dolgozni a fájdalmakat. Mert aki bosszúért liheg, az már húzza is a szögesdrótot – készíti az újabb haláltábort.

„Csak az ember olvas” – ezzel a mottóval indítjuk útjára sorozatunkat, melyben hónapról hónapra ismertetjük meg Önökkel az Országos Széchényi Könyvtárat, annak pincéjétől a padlásáig. Betekintünk a kulisszák mögé, és a látogatók által kevéssé ismert munkafolyamatokat is megmutatjuk. Így felderítjük, hogy hogyan kerülnek a könyvek és az egyéb dokumentumok a gyűjteménybe, majd hogy milyen utat kell bejárniuk ahhoz, hogy az olvasók kezébe kerülhessenek. (Kép forrása: http://mek.oszk.hu/ A képen: gróf Széchényi Ferenc)

A Zenei Kincsestárban folytatjuk Jörg Demus Schumann-sorozatát. Schumann, aki zenei szakíróként is kivette részét a romantika forradalmi programjának megfogalmazásából, nagyszabású zongoraciklusaiban is mintegy a program demonstrációját nyújtja. Más szóval – szemben a lírai Chopinnel vagy a lobogó Liszttel – intellektuális tartalmakat, esztétikai üzeneteket igyekszik hangokba önteni. 1835-ben keletkezett, opus 9-es ciklusa, a Karnevál sem valamifajta jelmezbál festői megörökítése, sokkal inkább – mint a mi Hamvas Bélánk regénye – karakterek, embertípusok és zenei jellegzetességek panoptikuma. Mint a legtöbb Schumann-ciklus esetében, voltaképp színpompás variációsorral van dolgunk, amelynek minden darabja az A-Esz-C-H hangsorra épül. A négy hang összeolvasva – Asch – egy cseh kisváros nevét rejti, a fiatal Schumann szerelmének lakhelyét. Igaz, egy tétel már a későbbi hitvest, Clara Wiecket örökíti meg. De megjelennek itt a commedia dell’arte alakjai, Schumann zenei alteregói, sőt pályatársai: Paganini és Chopin is egy-egy zenei jellemrajz erejéig. Jörg Demus zongorázik.