Jávor Béla olvassa fel írását
Jávor Béla: A megváltás
Régi mániám, hogy mindenki benne van a Bibliában, különösen az evangéliumokban. Ismerem Heródest, aki mert ígéretet tett Saloménak, inkább levágatta Keresztelő János fejét, mintsem ígéretét megszegje; ismerem és jó barátom Péter, aki buzgalmában rögtön fellelkesedik, de hamar ki is huny; ismerem a templomőrség tagjait, a korabeli ávósokat, akik önként gyakorolják a kínvallatást, a pofozást, a töviskoszorú homlokba gyötrését; ismerem a hét leprást, akiket meggyógyított a Mester, de elfelejtettek visszajönni megköszönni; ismerem Malkust, akinek az Olajfák hegyén Péter egy kardcsapással levágta a fülét, de Jézus azt visszaillesztette, s aki az egészből máig nem ért semmit; ismerem barátomat, akinek mindig van két hala és öt kenyere, s aki nélkül 5000 férfi (plusz asszonyok, gyerekek) nem lakhatott volna jól ebből a két halból és öt kenyérből; ismerem a házasságtörő asszonyt, ismerem házasságtörésének történetét is és ismerem azokat a farizeusokat is, akik emiatt akarják megkövezni, de az Emberfia szavára jobbnak látják, ha elkotródnak; ismerem azt a több ezer férfit, akik az írástudók által manipuláltan mind Barabást kiáltanak, egész Budapest zeng belé és persze ismerem az iszkariótit, aki mosolyogva adja a csókot annak az arcára, akit elárul, és számla nélkül teszi el az ezüstöket köpenye zsebébe.
A húsvéti bárány - melyet az apostolok sütnek és tesznek asztalra kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel - ez a húsvéti bárány emlékeztet minket, hogy a Mester három évig tartó, semmiképp se megszokott prófétai működése alatt szeretett jókat enni, szívesen vett részt nagyobb szabású vacsorákon, még ha azt a bűnös Lévi adta vagy a hebehurgya Zakeus vagy épp egyik ellenfele, Simon farizeus. Nem volt unokabátyja, János követője a folyamatos böjtölésben, nemcsak nádmézet evett és sáskát, hiszen jó fizikum kellett feladata elvégzéséhez, mert kettős feladata volt, terjeszteni a Jó hírt, az Evangéliumot, de ennél volt egy fájdalmasabb is, életét adni Atyja rendelése szerint a mi megváltásunkért. Ez két egymással ellentétes cél, úgy tanítani a jó hírt, hogy ezzel a tanítással ne győzzek meg mindenkit, mert ha jól sikerül a tanítás, akkor kiderül, hogy tényleg ő a Messiás, akiről az ószövetségi könyvek szólnak, aki eljön és megmenti a zsidó népet, aki legyőzi a zsidóság ellenségeit és megnyitja a földi kapukat is, király lesz, de nemcsak a másik világban, hanem ebben is. A virágvasárnapi tömeg akkor elsöpri majd Kaifást és Annást, nem tud ellenállni sem Heródes, sem Pilátus, a jó hír győzedelmeskedik, nem őt feszítik keresztre, de a farizeusok és írástudók eddig buborékban élő okosai lesznek semmivé. Győz a jó hír, de ha így lesz, akkor oda a megváltás, oda a bűnökért adandó kereszthalál, minden világi hatalom az övé, de a Messiásnak nem evilági hatalom kell, neki meg kell halnia, mert, ha nem így tesz, akkor elmarad a feltámadás, s akkor miért is jött a világra.
Jézus bízhatott az emberi gonoszságban, amely inkább választja a próféta keresztre feszítését, mint az evangélium elfogadását és ez ma sincs másként. Könnyebb a rosszat választani, mint tisztességben élni. Pár év múlva lesz immár kétezer éve, hogy az Isten fia meghalt értünk a keresztfán. Az Isten áldozatot hozott szeretetből, hogy elvegye bűneinket. Nem mi hoztunk áldozatot – ahogy szokás a bűnös részéről – hogy kiengeszteljük teremtőnket bűneink miatt és megköszönve ezt az isteni gesztust éljünk, ha nem is bűnök nélkül, de legalább bűntudattal, bűnbánattal. Mi még élni sem tudunk az isteni ajándékkal, a megváltással és felelőtlenül abban reménykedünk, hogy még van időnk, pedig már állnak Oroszországban a taktikai atomrakétákat kilövő állványok, de mi mit sem törődünk ezzel, két pofára esszük a húsvét materiális rekvizitét, a füstölt sonkát és isszuk rá a száraz vörösbort. És itt nem a sonkával és a borral van baj, hanem a lélek hiányával.
Jézus első étele a Máriától szívott anyatej volt, mint mindannyiunknak, az utolsó itala pedig az izsópra tűzött szivacsba áztatott pár csepp ecet s utána csak annyi, hogy beteljesedett. Itt állunk Krisztus születése után a harmadik évezred huszonkettedik évében, állunk a megváltást jelző kereszt alatt, halljuk a szót: beteljesedett, de még továbbra is várunk a megváltásra és az utolsó korty, nekünk szánt ecetre. Állunk az ismert buszmegállóban, várva az utolsó buszt és nem tudjuk, mert nem akarjuk tudni, hogy az utolsó busz már elment. A megváltás megtörtént, újabb már nem lesz.
