A dal forrásánál. XVII. századi olasz áriák. szerkesztő: Marton Árpád
1-7. „Abban az időben, mikor Firenzében Bardi úrnak, Vernio grófjának kitűnő társasága virágjában állott, s nemcsak a város nemességének, hanem zenészeinek, költőinek s filozófusainak javát is magában foglalta, bizony többet tanultam e társaság művelt beszélgetéseiből, mint harmincesztendei ellenpont-tanulmányokból!” – lelkendezik „Új zenék” című gyűjteményének bevezetésében Caccini mester 1602-ben. „Ama kiváló szellemű urak felbátorítottak, s meggyőztek róla, hogy az olyan muzsika, mely a szöveget nem engedi megérteni, hanem hol megnyújtja, hol megkurtítja a szótagokat az ellenpont kedvéért… - hogy az ilyen költeményfacsaró zene keveset ér.” Íme: a barokkot előkészítő nagy korszakváltás idejében járunk a mai Zenei Kincsestárban, amikor a melodikus szabadság első csatáját vívja a reneszánsz egyházi polifónia kötött rendje ellenében. Hogy a költeményfacsaró zenének szóló hadüzenet eredményre vezetett-e, nehéz megítélni. A hamarosan hallható üde dalok utat nyitottak a barokk opera érzelmes szemléletének – hogy az új felfogás nem sokára maga is megteremtse hajmeresztően indázó manírjait: lám, a művészetben a természetesség is képes természetellenes mértéket ölteni… Ma mégis az eredetnél, a kristálytiszta forrásoknál járunk: a szoprán Marta Almajano (almahánó), a lantos Luca Pianca és a gambás Vittorio Ghielmi (gijelmi) a XVI. és a XVII. század fordulójának itáliai dalterméséből válogat. A szerzők: Benedetto Ferrari; Giacomo Carissimi; Claudio Monteverdi; Girolamo Frescobaldi; és Barbara Strozzi.
LEKONF: A Zenei Kincsestárban késő reneszánsz olasz énekeket adott elő Marta Almajano (almahánó), Luca Pianca és Vittorio Ghielmi (gijelmi) A műsort Marton Árpád szerkesztette.
