Jegyzet

Szikora József:

A mélységből

Jöjjön Uram, csak nyugodtan, lépje át a küszöböt, látja, szépen le van terítve ez a deszka hullámpapírral, ne aggódjon, nem lesz piszkos a nadrágja. De vigyázzon, ne hajtsa le a fejét, amikor leül, ha túl mélyre hajol, belélegezheti a gázt, és az nem tenne jót. Üljön le, ketten kényelmesen elférünk ebben a kis deszkabódéban. Hallja a ritmikus, mély hangot alulról? Itt fortyog a lábunknál, közvetlenül a padozat alatt a víz, s azon át bugyog föl a gáz. Vulkáni utóműködés következtében jön a föld feneketlen mélyéről a savanyúvíz – mifelénk borvíznek mondják –, s itt még a gáz is átfortyog rajta. Ismert jelenség ez a mi földünkön. A gáz, széndioxidos, kénes gáz, nehezebb a levegőnél, úgy egy méter magasságban megáll, ha egyenesen ül, Uram, nem ér el az orráig. A lábának viszont nagyon jót tesz, érezni is fogja, hamarosan.

Mit szól ehhez a vidékhez, Uram? Tetszett a falu, amelyiken utoljára átjöttünk, mielőtt megérkeztünk volna a mofettához? Poros az utcája, esőben meg saras. Így van ez itt, Uram, némelyik ház, meg mintha a középkort őrizné még ma is. A középkort, és még annál is régebbi korokat. De addig jó, amíg őriznek az utak, őriznek a házak, őriznek az emberek. Látta biztosan ön is a házak oldalán a parabolát, jön már ide is a tévé nagyon jön, s az aztán, hipp-hopp, elrabol ezt, azt. Aszfaltot ugyan nem hoz az útra, de a szívet megpróbálja kifosztani. De ne féljen, nincs azért olyan könnyű dolga a tévének. Se tévének, se másnak. Mi ezer éve itt vagyunk, Uram, vagy még régebben, s nem vendégmunkásnak jöttünk erre a földre. Tudja, nekünk királyunk volt már akkor, aki arra bízta országát, akire a Mennyei Atya az ő egyszülött fiát, Jézus urunkat merte bízni. Ez a Szent Királyunk Máriára bízta az országát. S azóta mi Mária népe vagyunk és Mária mindig megvédett bennünket a történelem viharaiban. Elmondhatjuk, hogy a mi eleink adtak nevet ennek a vidéknek, mi adtunk nevet domboknak és hegyeknek, mezőknek, réteknek, folyóknak. A mi népünktől vették át, s fordították a maguk nyelvére azok is ezeket a neveket, akik később érkeztek e földre. Mondom, Uram, mi nem vendégmunkásnak jöttünk ide ezer esztendővel ezelőtt, mi hisszük, hogy Isten kegyelméből alapíthattunk országot, Isten adta, hogy szabadok vagyunk, és a jogainkat senki ember el nem veheti. A zsarnokságot soha el nem tűrtük, és nem tűrjük el most sem.

Érez már egy kis melegséget, Uram? Mert hát végül is azért ülünk itt, hogy érezzünk valamit. Ne féljen, nem lesz baja, ez biztosan a javára válik. Valamelyest megpezsdül a vér az ereiben. Csak, ahogy mondtam, ne hajtsa túl mélyre a fejét. Tudja, éppen az idén ezeréves a püspökségünk. Úgyhogy mi ebben az évben ünnepelünk, azt ünnepeljük, hogy az ezeréves hit–remény–szeretetünk olyan energiát tartalmaz, amely megőrzött eddig, megőriz a jelenben, és megtart a jövőben is. Nemrégiben restauráltak itt egy régi templomot, amely vagy négyszázötven éve a hitben akkortájt kissé eltérült testvéreink használatába került. Az oda járó emberek, belépve a templomba, a mai napig meghajtották a fejüket egy bizonyos irányba. S képzelje, kiderült, hogy egy Mária kép van ott a falra festve, az eltért ősök által lemeszelten. A későbbiek nem tudtak a képről, de a generációk szívében őrződött valami, ami fontos. Így van ez, olykor nagy mélységből tör a felszínre, ami jó, ami megtart, ami gyógyít. Így van, így lesz ez most is, Uram. A mi szabadságunk, a mi autonómiánk – ha most csorbultnak is tetszik – sértetlenül él a szívünk mélyén, s a felszínre tör, amikor itt az ideje.

Nos, hát, álljunk fel, s induljunk! Remélem, gyógyult egy kicsit. Vigyázzon, csak emelt fővel, nehogy baja essék! Aztán, ha hazaért, mesélje el, mit hallott itt. S jöjjön el máskor is, Uram!