Jegyzet

Erdélybe utazni mindig élvezet, ezért idén is visszamentünk. Vissza, mert már júniusban ott voltunk Csíksomlyón, a búcsún, s most megint egy szűk hetet Széken és környékén töltöttünk. Szék sziget a tengerben, magyar sziget a román tengerben. Kolozsvárt észak felé elhagyva egyre csökken az egykor még magyar nevű falvak magyarsága, Bonchida még romjaiban is impresszáló Bánffy kastélyával, Szamosújvár még működő monarchiakori börtönével, Dés, Beszterce csodálatos középkori templomaival már csak múltjában magyar, de amikor a dombok között beérünk Székre, hirtelen hazaérünk. Vasárnap délután van, a jellegzetes széki viseletben sétálnak az utcán az asszonyok, kendőben, csizmában. Éppen lakodalom van, hatalmas, több száz főt befogadó sátrat húztak fel az egyik utcában a vőlegény háza előtt. Vasárnap délután kezdődik a mulatság és hétfő estig tart.

A két és félezres faluban alig száz román lakik békében, mint kisebbség a román többségű országban. Vendéglátónk, Zsuzsika friss rántott csirkével vár minket. Előtte a fehér szilvából kifőzött pálinka kötelező. Bemutatja a családját, édesanyját és lányát, unokáját, akik mind Zsuzsikák, megnézzük a portát, a mama házát és a lányét is. Tisztaság és mindegyik házban a jellegzetes széki szoba, díszesen varrottas párnákkal, színes motívumú tányérokkal a falon.

A vő is széki, az unokák itt jártak általánosba, a nagyobbik most már Kolozsvárott van a líceumban és most érzi, nem tud eléggé románul, mert hisz Széken nem volt rá szükség. Itt magyar az orvos, magyar a pap, magyar a tanító, magyar a boltos, a vendéglős, a postás. Magyar tévét néznek, magyar rádiót hallgatnak, magyar életet élnek 500 km-re Budapesttől.
Másnap bejárjuk a falut Zsuzsikával. A környező dombok védően körbekerítik a községet, egyre több a jobblétet mutató emeletes ház, de az igaziak a régi, tornácos széki házak, közülük is a legrégebbi, a 250 éves borona ház, paticsos falával. S már azon sem lepődünk meg, hogy ennek a tulajdonosa budapesti magyar házaspár, s éppen ügyvédi irodám házából.

Kiautózunk a falu déli végére, sóvirágot szedünk az egykori sókút mellett, amelynek sós vizét még manapság is használják disznóvágáshoz, felmegyünk a ma már bezárt sóbánya aknabejáratához és onnan nézünk vissza a dombok közé és a dombokra épült falura. Minden széki férfi jellegzetes, kerek gyékényből font kalapot visel, az asszonyok kendőt, s hogy mekkora összetartó erő a viselet, feleségemet is beöltözteti Zsuzsika a jellegzetes, kikeményített, hullámosra vasalt blúzba, sok alsószoknyás szoknyába, kendőbe s már éppen olyan, mint az itteniek, fel se ismerném, hogy nem idevalósi.

S persze még hétfő délután is idehallatszik a zene a lakodalmas sátorból, húzzák a jellegzetes széki muzsikát, a menyasszony rokonai már hazamentek, csak a vőlegény apja ül egy széken, előtte egy pohár bor, s lassan felengedve issza, most már megteheti, rendben lezajlott a 400 fős menyegző.

A sátor fölé magasodik a dombra épült öreg templom, a meszelés alól is kibúvó falfestményeivel, amelyben évszázados koreográfia szerint ül a falu három részének lakossága. Mondják, a Kárpátok géniusza, a diktátor a nyolcvanas évek végén lakótelepet akart a faluba építeni, románok százait betelepíteni, de elkésett. Hál’ Isten, a diktátorok is hibáznak, így Szék megmenekült.

Sokan járnak Szamosújvárra, Kolozsvárra dolgozni, sőt messzebb is, napi kisbusz járat jön Budapestre, hozza a széki asszonyokat, akik a fővárosban vállalnak betegápolást tisztességgel, nem csak a pénzért, de szívvel-lélekkel. Itt még nem divat az átvágás, a lejmolás, a munkának becsülete van, és épp úgy vigyáznak a tisztességre, mint a széki viseletre.

Zsuzsika cuppanós puszijai búcsúztatnak s bíztató szavai: jövőre is vár minket. S miért ne jönnénk? Szék sziget a tengerben, nem európai tömegrendezvény, nem mellveregető vadmagyar sziget, amely mifelénk nyaranta dukál. Csak magyar sziget, s ez elég. Jó kikötni rajta.