Jegyzet

Meséskönyvet forgatok a kezemben, a Bűvös ládikó címűt. Csak ezen a nyáron jutott el hozzám. Íróját ismertem, barátomként, földimként tisztelhettem. Bűvös ládikója most elbűvöl - ezentúl Lajos bácsit, Kuntár Lajost meseíróként is számon kell tartanom.
Mi mindennel foglalkozott ő! Mi mindennel kellett foglakoznia.
Ott volt a Don-kanyarnál, 1943-ban, haditudósítóként. Azok közé tartozott, akiknek sikerült visszatérni onnan.
Visszatért, és könyvet írt a II. Magyar Hadsereg tragédiájáról, riportkönyvet. Még időben megírta. Még időben megjelent a könyv, a doni katasztrófa esztendejében. Két évvel később már hiába írta volna meg.
De Kuntár Lajos nemcsak író és újságíró volt, hanem polihisztor is. Egyetemes tudású ember. Az utolsók közül való.
A polihisztorságból mostanság kenyérre és szalonnára sem telik. Egy-egy szakterület művelője, tudósa ugyan kitűnhet, befuthat, ám sziszifuszi munka kell ehhez is. Hát akkor az egyetemes tudás megszerzését tűzni ki célul? Reménytelen vállalkozás.
Kuntár Lajos azonban még a régi idők embere volt. Summa cum laude bölcsészdoktor. Történelem szakos középiskolai tanár, könyvtáros, művelődéstörténész, iskolai és könyvtári szakfelügyelő. 1955-től 1960-ig a népi hagyományok gyűjtésére szervezett Pável Ágoston Néprajzi Munkaközösség vezetője. Az Életünk című folyóirat alapító tagja, hosszú ideig a Vasi Szemle szerkesztőségi tagja és a Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények főszerkesztője.
A Rába partján, Csörötneken született, sok gyermekes parasztcsaládból. Vas megyéből csak a katonai behívó vitte el. Ekkor aztán jó messzire, a keleti frontra, a Donhoz.
A háború után, 1949-ig még nem vették el a tollát. Még az Új Vasvármegye, majd a Nyugati Kisújság szerkesztőségének munkatársa.
Hanem a riportkönyvét, a Véres Dont 1949-ben elővették. Jöttek a vádak: szeretettel és féltéssel kíséri nyomon a magyar honvédek sorsát, dicséri a hőstetteiket, a helyett, hogy elítélné, megbélyegezné őket. És hiába ír megértéssel a háborútól szenvedő, jóravaló, nyomorúságosan szegény orosz parasztokról, az új hatalom ellenséggé nyilvánítja őt. Csak nagy szerencsével kerüli el a börtönt.
Valahogy sikerül bejutnia a Vas Megyei Kéményseprő Vállalathoz, ahol gépíróként, adminisztrátorként alkalmazzák. Ha már ide vetődött, tanulmányozni kezdi, majd megírja a magyarországi kéményseprés történetét.
Vas megyében sokáig erről a könyvéről ismerik, és nem kevés malíciával a kéményseprők Homéroszának nevezik.
Más műve ugyanis évtizedekig nem jelenhet meg.
Nem ismerhetik hát az alkotó embert, az irodalmi szintű újságírás művelőjét. Aki azt a csodát éltethetné, amit még a régiek - Móra Ferenc, Kosztolányi Dezső, Móricz Zsigmond - teremtettek meg. Akik az irodalommal és a tudománnyal egyenlő rangra emelték az újságírást. Akik az irodalom, a hírlapírás mellett más szellemi tartományokban is otthonossá váltak.
Kosztolányi Dezső nyelvművelőként. Régészként Móra Ferenc. Ballada- és népmese-gyűjtőként Móricz Zsigmond. Ők természetesnek tartották, hogy egyazon ember több szellemi tartományt is birtokolhat.
Kuntár Lajosban sem veszett össze soha az újságíró és a tudós. Éppen fordítva: a sokoldalúság harmóniát teremtett benne. A szerkesztő, a helytörténész, a tudós meséket is írt. Nagy kár, hogy összegyűjtött meséi kötete, a Bűvös ládikó, csak a halála után jelenhetett meg.
Díjakkal nem halmozták el őt. Már betöltötte a kilencvenegyedik esztendejét, amikor 2005-ben szűkebb szülőhazájától megkapta a Vas megyei regionális sajtódíjat.
Egy felújított szombathelyi kastélyban adták át a díjat. Kuntár Lajost körbevették az újságírók. Egyikük buzgón megkérdezte:
- Most min dolgozik, Lajos bácsi?
Az öregúr sosem szeretette a szokványkérdéseket. De a humorérzéke nem hagyta el:
- Az egészségemen, fiam.
Sajnos, már csak néhány hónapig munkálkodhatott rajta.
Ebben az értékeit hullató, magyarságát, emberségét levetkező világban egyre inkább érzem a hiányát.