Jegyzet

A könyv

A minap vettem egy könyvet. Drága volt, tíz liter benzint is vehettem volna az árából, amivel messzire, akár kétszáz kilométerre elkocsikázhatnék. Merthogy utazni jó.
A minap vett könyv 716 oldalas, szép kötésű, és finom papírra nyomták. Már az üzletben elkezdtem olvasni. Látatlanban nem veszek könyvet – illetve könyvet sem –, ehhez még ragaszkodom, és felbőszít, ha mégis így akarnák rám sózni. A drágábbak némelyike ugyanis jó ideje már nylon fóliába burkolva kerül a polcra, „ne nézz, ne láss, csak vásárolj!” – egyre terjedő, egyre harsányabban terjesztett életszabály a harmadik évezred elején.
A minap vett könyv nem ilyen. Nyugodtan belelapozhattam. Olvasgattam, a kereskedő bátorítóan hunyorgott, „csak nyugodtan…”, mintha tudta volna, hogy nem teszem vissza, mint sok más könyv formájú akármit, amelybe elég itt-ott beleolvasni: ami kevés megtudható belőle, arra elég a tíz-húszpercnyi lapozgatás.
A minap vett könyvet nem tudtam visszatenni a pultra. Pár belelapozás után az elején kezdtem olvasni, aztán a negyvenegyedik oldal után zavartan felpillantottam, majd az órámra, aztán elindultam a pénztár felé. Előkotortam a pénztárcámat, számolgattam, de valójában már rég eldőlt bennem a kérdés, lelkem mélyén megköttetett az üzlet. A jó üzlet, a valamit valamiért – mert jó volna, ha tudnánk, csakis ez a jó üzlet. Nem az „akciók”, nem az „ajándékokkal” és „nyereményekkel” felpántlikázott vacakok kedvezményes kiárusítása. Legyen ára annak, ami érték. Legyen ára mindannak, ami igazi érték – a becsülettel és jól elvégzett emberi munkának is: az íróénak is (ami tükröződjék a könyv árában), az olvasóénak is, űzzön bármilyen foglalkozást is… Ezen morfondíroztam, miközben előkotortam a pénztárcámat.
Tudtam, így most nem autózhatok kétszáz kilométert, de vannak másfajta kalandos utazások is. Már meg is kezdtem, amikor a pultnak támaszkodva olvastam. Tudtam, folytatom hazafelé a metrón. Esetleg úgy, ahogy a legizgalmasabb olvasmányok esetén, hogy elmegyek a végállomásig, és csak visszafelé szállok le a lakásunkhoz közeli megállónál, feltéve, hogy épp a végére érek egy fejezetnek, vagy netán útba esik előbb még a másik végállomás is… Aztán napokig, esetleg egy-két hétig is olvasom majd úton-útfélen, és főleg otthon, az olvasólámpa alatt üldögélve, minden szabaddá tehető időmben.
A külső borító „fülét”, a lapok közé hajtottam, megtehetem, már az enyém a könyv, kezemben a pénztárca, lassan kiszámoltam pénzt, több is. mint kétszáz kilométernyi benzin… „Úgy látom, nem kell becsomagolnom”, mondta a tapasztalt könyvesboltos, és kiszámolta a visszajárót, én meg bedobtam a táska mélyére a majdnem kiürült erszényt. „Bocsásson meg”, mondta az idősebb, barna köpenyes férfiú, kivette a kezemből a könyvet, kihajtotta a fülét, és a megfelelő oldalak közé egy éjkék, a könyv gerincéhez erősített vékony selyemszalagot húzott be. Mosolyogva visszaadta: „látja, már-már elfelejtjük, milyen is egy igazi könyv. A szerző és a kiadó bíztak benne, hogy nemcsak egyszer fogják fellapozni, és tettek bele könyvjelzőt.”
Jut is eszembe: holnap kezdődik a könyvhét…