Jegyzet

Bevándorlás és a keresztény szolidaritás

Ma, amikor Európát a harmadik világból, főleg Afrikából, a Közel- és Közép-Keletről a békésebb vagy jobb élet reményében érkező menekültek tömegei ostromolják bebocsátást remélve, óriási a politika, a média, a közvélemény, de a keresztény közösség felelőssége is abban, hogy miként felel ezekre a kihívásokra. Az európai politikai elit láthatóan a korlátozás, a tiltás és a beletörődés, a tehetetlen tudomásulvétel dilemmái között vergődik. Van, aki az elesettekről való gondoskodás jóságos és megengedő pózában tetszeleg és szemforgató módon az emberi jogokra hivatkozva utasít el minden közbelépést ezekbe a folyamatokba, míg mások az emberek jó részében amúgy is meglévő zsigeri idegenellenességet meglovagolva nemzet- vagy kultúraféltő, érdekvédő pózban tetszelegnek. Kétségtelen, hogy az a már-már feltartóztathatatlannak tűnő népvándorlás, amely ma százezreket és milliókat indít útnak Európa felé, szinte már kezelhetetlen, és súlyos kérdések sokaságát veti fel. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy a világunkat fenyegető, többnyire mesterségesen, a Nyugat által gerjesztett helyi háborúk, a globalizáció és a multinacionális tőke működése révén gyorsan növekvő regionális egyenlőtlenségek és a földünk egész régióit érintő ökológiai vészhelyzetek rövidesen a mainál is nagyobb migrációs nyomás alá fogják helyezni a világ gazdagabb, tehetősebb, szerencsésebb felét. Ilyen helyzetben, amikor a bevándorlók és menekültek démonizálása, az európai társadalmaknak terrorveszéllyel, munkanélküliséggel, idegenáradattal való megfenyegetése is napirendre került, a keresztény közösségeknek, egyházaknak is hallatniuk kell a szavukat. A katolikus társadalmi tanítás szerint „a bevándorlás a fejlődés forrása, de akadálya is lehet annak.” A nyugati világ eddig inkább a hasznát élvezte az ellenőrzött és korlátok között maradó bevándorlásnak, hiszen olcsó munkaerőt és demográfiai tartalékot nyert a harmadik világból érkezettekben. Ma azonban ez a folyamat kicsúszott a hatósági ellenőrzés alól, a korábban érkezettek jó részének társadalmi integrációja sikertelen maradt, sokak szerint pedig az egyre érkező jövevények mind nagyobb fenyegetést jelentenek arra a jóléti színvonalra, amelyet ma, gazdasági krízis idején amúgy sem egyszerű megóvni. A megoldás persze legalább is hosszú távon elvileg igen egyszerű volna. A háborús övezetekből érkező politikai menekültek áradata jórészt elapadna, ha a Nyugat önös gazdasági, politikai és ideológiai megfontolásból nem gerjesztene sorozatosan saját katonai beavatkozására és gazdasági pozíciószerzésre is indokot és módot adó, végső soron a terrorizmus alakját magára öltő ellenállást támasztó polgárháborúkat Afrikában és a Közel-Keleten, amely elől azután életüket féltő tömegek indulnak vándorútra. Ami pedig az úgynevezett gazdasági menekülteket illeti, nem az őrizetbe vétel és a visszatoloncolás az, ami megoldja a gondokat. Az ilyen bevándorlókat zömében a nélkülözés és a nyomor, nem pedig a meggazdagodás reménye és az élősködés szándéka indítja útnak. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy elmarasztaló erkölcsi ítéletet mondjunk felettük, különösen ha arra gondolunk, hány olyan polgára van az Európai Úniónak, aki valójában maga is gazdasági bevándorlóként, a sok helyett a még több jövedelem, a tisztes otthonival szemben a jobb külhoni megélhetés, a magasabb szociális juttatás reményében vált hazát, csak éppen törvényes keretek között, uniós szabályok szerint, mintegy házon belül teszi ezt, döntését a szabad munkaerőáramlás elvével indokolva. Vitathatatlan, hogy szükséghelyzet van kialakulóban és az európai közösség közeledik tűrő- és teherbíróképességének határához, a megoldás azonban nem lehet a puszta tiltás és az idegenellenes közhangulat gerjesztése. Katolikus szemmel tekintve a harmadik világból érkező gazdasági bevándorlók ügyét nem a visszafordítás, hanem az otthontartás eszközeivel lehet tartósan kezelni, és „a lehetőségek szerint olyan körülmények kialakulását kell előmozdítani, amelyek növekvő mértékben adnak munkalehetőségeket a bevándorlóknak saját hazájukban.” Az ilyen lépéseknek neve is van a katolikus társadalmi tanítás szerint: ez az a szolidáris szeretet, amelynek nevében lehetőségeinkhez mérten be- és elfogadjuk az idegent, ha ránk szorul, segítjük, ha valóban be is akar illeszkedni közénk, ha pedig hazatér, vagy még csak el sem indul, saját otthonában segítjük hozzá ahhoz, hogy emberhez méltó megélhetést, békét és nyugalmat találjon magának.