Jegyzet

Vallásgyalázás és sajtószabadság

A világ megdöbbenéssel figyelte azt a véres drámát, ami januárban zajlott Párizsban, a Charlie Hebdo szatírikus folyóirat szerkesztőségében. A tucatnyi emberéletet követelő támadás kiváltó oka néhány, a muszlim hittel és annak prófétájával viccelődő gúnyrajz közlése volt, amelyre két fanatikus fiatalember golyózáporral válaszolt. Nincs olyan épelméjű, ép erkölcsi érzékkel bíró ember, aki ne ítélné el ezt a brutális bűncselekményt, ám tévúton járnak azok, a média és a politika képviselői, akik az esetben egyszerűen a sajtószabadság véres veszedelmét vélik felfedezni. De téves az a vélemény is, hogy a világunkat fenyegető muszlim terrorizmus újabb megnyilvánulása, a bevándorlás, a civilizációk közötti összecsapás következménye volt mindez. Ha elfogadjuk, hogy a terrorizmus ártatlan emberek zömében véletlenszerű elpusztítása merő fanatizmusból, homályos ideológiai célok vagy a puszta öldöklés érdekében, és hogy ezt érdemes megkülönböztetnünk a túlerőben lévő fegyveres ellenfél elleni, eszközeiben alig válogató célzott gerilla-háborútól vagy a valós, netán vélt sérelmeket a vétkes vagy vétkesnek tekintett személyeken megtorolni akaró önbíráskodástól, bosszútól és erőszaktól, akkor a párizsi történések egyszerű terrorakcióként való minősítése súlyos tévedés. Hiszen a megtámadott lap és munkatársai nem pusztán vétlen áldozatai, hanem bizonyos értelemben előidézői is voltak a történteknek. A Charlie Hebdo korábban is közölt hiteket és meggyőződéseket sértő, gúnyoló írásokat és grafikákat, viccelődött zsidók, keresztények és muszlimok által szentnek és sérthetetlennek tekintett személyeken és témákon; ezért voltak bírósági ügyei, és korábban is kapott már figyelmeztetéseket, sőt súlyos fenyegetéseket. Ha ezt is figyelembe vesszük, a dráma elkerülésének legegyszerűbb módja az lehetett volna, ha a jog a maga eszközeivel még idejében gátat szab - akár a lap betiltása vagy a munkatársak elleni bűnvádi eljárás révén - a mások megsértése, megbántása, a vallásgyalázás szabadságának. Erre azonban a sajtószabadság liberális, a szabadsághoz felelősséget, a joghoz kötelezettséget nem rendelő értelmezése miatt nem került sor. Mindez természetesen nem igazolja a merénylet elkövetőinek tettét. De fel kell tennünk a kérdést, hogy elfogadott és természetes lehet-e a közbeszédben olyan személyek és témák alantas említése, bemutatása, kifigurázása, akiket, amiket mások vallásuk, személyi méltóságuk, közösségi identitásuk magasztos és a kívülálló részéről is tárgyilagos tiszteletet érdemlő alakjainak, eszméinek tekintenek. Keresztény szemmel az ilyen magatartás elfogadhatatlan és erkölcstelen. A témáról korábban nyilatkozó Rowan Williams korábbi canterburyi érsek szerint egy lelki-erkölcsi értelemben egészséges társadalomban mások vagy mások meggyőződésének szándékos megsértése, megalázása, kigúnyolása, neheztelésének kiprovokálása nem tartozhat az alapvető és mindenkit, de főleg a médiát megillető szabadságjogok, és különösen nem a morálisan elfogadható magatartások közé. Nem a törvények szigorának, hanem egymás tiszteletének széles társadalmi egyetértésre támaszkodó erkölcsi érzéke kellene, hogy tiltsa ezt. Természetesen senki nem kötelezhető arra, hogy ossza embertársai meggyőződését vallásról, vallástalanságról, Istenről, emberről, de mások meggyőződésének komolyan vétele és tisztelete olyan emberi minimum, amely mindenkitől elvárható. Éppen ezért volt a lehető legrosszabb reakció a merényletre, amikor a politika és a média meghatározó alakjai szinte azonnal a vélemény, a szólás és a sajtó szabadságának elszánt oltalmazóiként álltak ki egy rendszeresen vallásgyalázó sajtótermék és annak tragikus sorsú munkatársai mellett. A jogos felháborodáson és az áldozatoknak kijáró gyászon túl szándékosan megfeledkeztek arról, hogy az ember személyi méltóságának és identitásának lényegéhez tartozó vallási, világnézeti, eszmei és erkölcsi elvekhez és azok sérthetetlenségéhez való jog messze felette áll az értékek világában azoknak a demokratikus szabadságjogoknak, így a sajtó és a vélemény-nyilvánítás szabadságának is, amelyekre korunk liberális megmondóemberei olyan szívesen hivatkoznak. Vallási kérdésekről lehet vitázni, de a rágalmazás, a lejáratás, az öncélú sértegetés és gúnyolódás önmaga ellentétébe fordul, mert csak indulatokat gerjeszt, erőszakot szül, és maga számolja fel, amit szolgálni vél, a szabadságot. A párizsi merénylet nem a szólásszabadság elleni támadás volt, hanem szomorú bizonyíték arra, hogy egy olyan világban, amely minden magasztos eszmére, eszményre felelőtlenül kezet emel, a rombolás, a pusztulás, az erőszak ver gyökeret. A vallásgyalázás pedig nem emberi jog, hanem támadás az élet, az emberi méltóság és szabadság ellen, amire csakúgy, mint a véres megtorlásra, csak nemet lehet mondanunk.