Jegyzet

Holokausztból elégséges

Alig két hete hangzott el a nyilvánosság előtt az a meglepő bejelentés, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem minden hallgatója számára kötelező jelleggel bevezeti A holokauszt és emlékezete címet viselő tantárgyat, amelynek felvétele és belőle vizsga letétele a jövőben feltétele lesz az egyetem valamennyi karán a diploma megszerzésének. Az ügy furcsaságát csak fokozta, hogy a bejelentésre Izrael budapesti nagykövetének jelentétében került sor, erős politikai jelleget kölcsönözve a közlésnek, és felvetve annak alapos gyanúját, hogy itt egy hét évtizeddel ezelőtti szörnyűség és a rá való méltó emlékezés, a keresztény szeretet, lelkiismeret és önvizsgálat keveredik Izrael Állam és a modern politikai cionizmus legitimációjának erősen kétes értékű szándékával. A bejelentést azóta sokan sokféleképpen kommentálták, bírálták, a legkomolyabb, a hallgatók által megfogalmazott vélemény azonban, amelynek számos megállapításával egyet kell értenünk, alig kapott nyilvánosságot. Elsőként azt a kérdést kell feltennünk, hogy az európai zsidóság tömeges megsemmisítésének történelmi tényét miért kell kiemelni a 20. század drámai eseményeinek sorából. Népirtások, faji, ideológiai vagy vallási alapú mészárlások sajnos bőségesen akadnak akár csak az utóbbi évszázadban is; közülük egynek, még ha az egyik legcinikusabbnak és legbrutálisabbnak is a kiemelése óhatatlanul más tömeggyilkosságok áldozatainak alábecsülésével egyenértékű, megmagyarázhatatlan, hátsó szándékokat sejtet. Akaratlanul is azt sugallja, hogy a holokauszt nagyobb bűn volt, mint - csak példáknál maradva - az örmény népirtás, az orosz vagy a kínai polgárháború, Hirosima vagy Drezda, a 2. világégésben elpusztult civilek sokmilliós tömegének sorsa, az utóbbi időben Kambodzsa, Ruanda vagy Szudán népének tragédiája. Ha a zsidóság ellen elkövetett bűnöket súlyosabbnak tartjuk a többinél, alighanem a rasszizmusnak ugyanazt a vétkét követjük el, mint azok, akik az Ószövetség népére emeltek kezet, a népirtások áldozatainak számlálgatása és az eredmények összevetése pedig egyszerűen morálisan elfogadhatatlan és alantas. A múlt tragédiáira emlékezni és emlékeztetni kell, de nem a pártosan szelektív emlékezet nevében, magát ezt a feladatot pedig aligha egy katolikus egyetem kötelező, és már csak ezért is ellenszenvet ébresztő, deklarált szándékával ellentétes hatásokat is kiváltó kurzusának kell elvégeznie. Hogy a tervezett tantárgy tananyagát izaeli professzorok állítják össze, az meg egyenesen a hazai történész-társadalom arculcsapása, de bepillantást enged az ügynek a keresztény identitástól merőben idegen ideológiai-politikai természetébe is. A vállalkozás indokaként az egyetem ötletgazdának tűnő rektora a hazai antiszemitizmus növekedéséről beszélt; hogy ennek valóban ellenszere volna egy ilyen óra, az erősen kétséges, az antiszemitizmus állítólagos térnyeréséről szóló vélekedést pedig sokan, így hazai zsidó vezetők, rabbik sem osztják. Abban természetesen igaza van az egyetem rektorának - bár valójában XI. Pius pápának - hogy keresztény nem lehet antiszemita, de valójában filoszemita sem, hiszen ezek olyan ideológiai és politikai kategóriák, amelyek egyikének sincs helye hitünk képzeletbeli szótárában. Rektor úr hivatkozik a II. Vaticanum Nostra aetate kezdetű dokumentumára, amely elítéli „mindazt a gyűlöletet, üldözést és az antiszemitizmus sokféle megnyilatkozását, amely bármikor és bárki részéről a zsidók ellen irányult”, de az idézet folytatása is érdekes, hiszen „elítél minden üldözést, bárki ellen irányul is az.” Holokauszt-kurzus helyett, amely sok vonatkozásban az egykori dialektikus materializmus tantárgyat idézheti emlékezetünkbe, egy katolikus egyetemen a jobb megértés, megismerés, a méltó megemlékezés szellemében sokkal inkább kellene a közös gyökerek, a keresztény hit előzményeinek megismerésére, a zsidó hit és vallási hagyomány megértésére, az Ószövetség, a Héber Szentírás megbecsülésére tanítani a diákokat. Olyan oktatást adni a fiataloknak, amely átpolitizált történelemórák helyett zsidók és keresztények között párbeszédet, nem pedig vádbeszéd kínál. Egy ilyen, a katolikus egyetem szellemiségéhez illő vallástörténeti kurzus célja a másik megismerése lehetne, hiszen a megismerésből megértés, a megértésből megbecsülés, a megbecsülésből pedig olyan szolidáris szeretet fakadhat, amely a krisztusi, evangéliumi üzenet lényege. Egyben pedig az egyedüli garancia lehet arra, hogy méltón őrződik meg a holokauszt, a holokausztok emlékezete, és a jóakaratú embereknek nem kell időről időre szembenéznie népek, fajok, vallások, társadalmi csoportok kiirtásának vérgőzös borzalmaival. A holokauszt és emlékezete című tantárgy erre teljesen alkalmatlan; kötelező jellegű bevezetésének tervezete az egyetem vezetésének szereptévesztéséről, a katolikus egyetem rendeltetéséről való megfeledkezésről, a keresztény szeretet és az ideológiai mérlegelés összekeveréséről tanúskodik, amit az iskolai értékelések szókincséből kölcsönzött többértelmű minősítéssel csak úgy értékelhetünk, hogy holokausztból elégséges.