Noha Herbert von Karajan ma ismét a Berlini Filharmonikusok karmesteri pulpitusán muzsikál műsorunkban, Gustav Mahler 5., cisz-moll szimfóniájából mégis a XIX. századnak búcsút intő Bécs levegője árad. Egy letűnőben lévő korszak atmoszférája, amely tudatosan éli át pusztulását, mi több, művészi gesztussá alakítja életerőinek megcsappanását. Dekadencia, fásultság, illúzióvesztés lengi be ezt a korszakot, és, akárcsak az őszi tájban, csupán pillanatokra lobban még föl a hervadás színei közt a nyár, az élet egy-két eleven színfoltja. Vagy mint az avar illata: a tavasz friss aromáit csupán az erjedés, a porladás fanyar tónusán keresztül fedezni föl benne. Mahler egy önmagát túlélt korszak lelkületét fejezte ki muzsikájában, amely mély rokonságot mutat a kor más szellemi áramlataival: Schopenhauer filozófiájával és a pszichoanalízissel. Zenéjében a végletekig fokozódnak a késő romantika formai sajátosságai: a szimfónia klasszikus, zárt formáit immár teljességgel hatalmába keríti a megfoghatatlan, a behatárolhatatlan, az elomló érzése. Amikor tradicionális bécsi tételformákat – indulót, scherzót – ír, Mahler olyankor is az újszerű, az ismeretlen bizonytalanságából nosztalgiázik vissza a zárt formák stabilitásába. Az 5. szimfónia – igen jellemző módon – gyászindulóval kezdődik. Lehet-e merő véletlen, hogy ez a gyászindulóval bevezetett szimfónia épp a XX. század kezdetén áll 1901-1902-es keletkezésével?
