Herbert von Karajan ma két kulcsfontosságú huszadik századi zeneszerző műveiből játszik a Berlini Filharmonikusokkal. Alban Berg 1914 és 1915 között komponált Három zenekari darabjában érzékletesen nyer kifejezést a századelős Bécs feszültsége, fojtott légköre, a csillogó felszín mögött kísértő sötét, homályos erők – akárcsak a kor meghatározó szellemi irányzata, a pszichoanalízis tanításában. Ha a művészet prófétai lehet, Berg Három zenekari darabja szinte megjövendöli a küszöbön álló világháború irracionális indulatait.
Alban Berg Három zenekari darabját követően most egy balettzene következik Igor Sztravinszkij tollából. A zeneszerző azt vallotta, hogy a zene küldetése rendet teremteni a világ dolgai között, különösképp az ember és az idő viszonylatában. E törekvés egyik legavatottabb műfaja a balett, amely a mozgás két műfaját, a zenét és a táncot kapcsolja össze egy műalkotássá. Sztravinszkij úgynevezett neoklasszikus korszakának egyik remeke az Apolló című balett, amely a harmónia és a letisztultság keresését szimbolizálja Apolló és a Múzsák táncainak során át. A mű ebben az értelemben az apollói művészet hitvallása az Alban Berg által megjelenített démonok ellenében.
