Herbert von Karajan és a Berlini Filharmonikusok műsorunk első részében Gustav Mahler 5., cisz-moll szimfóniájának 4. és 5. tételét játsszák. A filmzeneként is elhíresült Adagietto egyike a legelégikusabb zeneműveknek, amelyeket valaha írtak. Elvágyódás, remény és kijózanodás, kozmikus vágyak és az ember kozmikus magánya sóhajt fel belőle. Nem véletlenül vált a fényt kétségbeesetten vágyó modern kor prófétai szózatává mindjárt a huszadik század legelején, 1902-ben.
Ha Mahler zenéje a romantika századától, a tizenkilencediktől vett érzelmes búcsú és a komor jövő megjövendölése, Alban Berg már a talajt vesztett huszadik század reprezentánsa. Ahogyan az előző századok szilárd és komplex világképe megrendült a relativitás és az irracionalitás elhatalmasodásával, a művészetben is meginogtak a korábban rendíthetetlennek hitt bizonyosságok. Így történt a zenében is. Föllazultak a reneszánsz idején megkezdődött, szerves zenetörténeti fejlődés során kikristályosodott formai keretek. Mi több: a ritmikai rend és a tonális gondolkodás is addig ismeretlen zenei hatásoknak adta át a helyét. Ahogyan Schnitzler tollán vagy Klimt ecsetjén, a Schönberg, Berg és Webern által képviselt bécsi iskola zenéjében is teret nyert a megfoghatatlan, a sejtelmes, a fenyegető, a bizarr. Berg 1928-ban hangszerelte meg nagyzenekarra két évvel korábban befejezett vonósnégyesének három tételét. Az immár Lírikus szvit címen ismert alkotás fontos kapocs a késő romantika és a szürrealizmus világa között. Karajan ismét a Berlini Filharmonikusokkal muzsikál.
