A száz éve született Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok ma Haydn-stílusismeretükről adnak számot. Méghozzá a Haydn-életmű két fázisának egy-egy remekével. Talán nincs még egy komponista, akinek keze alatt egy adott műfaj olyan roppant átalakuláson ment volna keresztül, mint a szimfónia műfaja Haydn műhelyében. Haydn útja a szimfónia világában a kifinomult udvari muzsikálástól a monumentális távlatú és teljességgel öntörvényű, a szerző belső világát szóhoz juttató felfogásig ível. Az Eszterházyak koncertjeire szerzett szimfóniák sokat őriznek még a divertimentók stílusjegyeiből, és bár meg-megborzongatja őket a Sturm und Drang vihara, alapjában véve mégiscsak derűs és kiegyensúlyozott zsánerképek – hangokból. Mint a 83., g-moll szimfónia, amelyet a kezdőtételében felhangzó, csakugyan kissé kotkodácsolásszerű vonósfigurák okán A tyúk címmel illet a zenetörténet.
Az Eszterházy-udvarból most vegyük utunkat London felé. Haydn ezúttal jóval nagyobb zenekarra komponálhat egy tehetős nagypolgári réteg szórakoztatására. És ami ugyanilyen fontos: 98., B-dúr szimfóniáját már a formákkal fölényesen és szabadon bánó, Európa-szerte elismert, szabad művész jegyzi, akit semmi egyéb nem köt, mint formateremtő ösztönének ösztönzése.
