Zenei kincsestár

A Zenei Kincsestár péntek esti régizenei összeállításainak kapcsán időről időre fölvetődhet műsorszerkesztőben és rádióhallgatóban, hogy mi is számít voltaképpen régizenének? Hisz Bach vagy Händel ma is része a koncertrepertoárnak, míg jóval utánuk élt szerzőket ma már csak a különlegességek kedvelői ismernek. Beethovenből, Berliozból, mi több, Verdi műveiből is találhatunk úgynevezett historikus, korhű felvételeket. Miközben egy Mozart-zongoraversenynél, szimfóniánál vagy kamaraműnél ma sincs frissebb, elevenebb, maibb muzsika. A ma fölhangzó három Mozart-szerzemény azért kaphat helyet régizenei félóránkban, mivel előadójuk, az avatott régizenész, Richard Egarr egy 1803-ban Brünnben épített fortepianón szólaltatja meg őket, átélhetővé téve a mai hallgató számára, hogyan is hangzottak ezek a művek alig valamivel keletkezésük ideje után. A zongoránál fémesebb és szűkebb tónusú hangszeren talán még inkább kiütközik, Mozart mennyire túllépett kortársainak világán: szélsőségei nem csupán előlegezik a romantikát, de jóformán útjára is indítják. Elsőként a 397-es Köchel-számú, d-moll Fantáziát halljuk, amelyet Mozart halála után, töredékből rekonstruáltak, de ezen a fölvételen Richard Egarr saját zárlatot fűz hozzá Mozart szellemében.
A következő szerzemény is Mozart hagyatékából került elő, és Mozart közeli barátja, Stadler abbé gondoskodott a hiányzó ütemek pótlásáról. Ez a 396-os jegyzékszámú, c-moll Fantázia Mozart eredeti elképzelése szerint hegedűn és zongorán szólalt volna meg.
3Richard Egarr Mozart egyik legkomorabb szerzeményével, az 540-es jegyzékszámú h-moll Adagióval búcsúzik.