Zenei kincsestár

A megkülönböztetés, amely számunkra magától értetődő, ha szórakoztató, illetve komolyzene összehasonlítására kerül a sor, a zenetörténet megelőző évszázadai számára tökéletesen ismeretlen volt. Hiszen az európai hangszeres muzsika a táncvigalmak, utcai sokadalmak világába mélyeszti gyökereit. A reneszánsz és a barokk zene jószerével nem ismert stiláris különbségtételt világi és liturgikus zene között. Bach számos világi szerzeményének részleteit építette be kantátáiba és passióiba, miközben mindenféle ellenérzés nélkül komponált divatos tánctételeket. Haydn és Mozart csakúgy. A komolyzene csupán a romantikától fogva vált az elit, a műértők szűk körének szellemi táplálékává, miközben a szélesebb társadalmi rétegek elvesztették a kapcsolatot a koncerttermek zárt világával. Innen ered, hogy a könnyűzene mára többé-kevésbé mindent elfelejtett, amit az előző századok műzenéje kifinomultság, rétegezettség dolgában fölépített. A huszadik század zenéjében már kivételnek számított, ha egy-egy komponista kitárta a hangversenyterem ablakait, és kompozíciójába engedte a jazz és a népszerű tánczenék hatásait. Ilyen szerző volt Bernstein, ilyen Sosztakovics – mindenekelőtt pedig George Gershwin, aki elsőként emelte az amerikai szórakoztató zenét, a music hallok világát komolyzenei rangra. Ma az ő dalaiból hallunk egy csokorra valót a kiváló operai szoprán, Kiri Te Kanawa és a The New Princess Színház Zenekarának előadásában, John McGlinn vezényletével.