Zenei kincsestár

Ha a zene a humanitás, a nemzetek közötti testvéri megértés, a szavak által kifejezhetetlen, örök értékek letéteményese, aligha kétséges, hogy megkerülhetetlen üzenetet hordoz olyan időkben, amikor a szavakat a fegyverek zaja némítja el, és a szavak maguk is fegyverekké válnak. Ha velünk tartottak egy hete, megismerhették az ukrán klasszikus zenét megalapozó Viktor Sztyepanovics Kosenkó bámulatos zongoradarabjait. A ma esti komponistára ugyancsak a szomszédunkban zajló véres háború irányította rá a figyelmünket, és szerzeményeit abban a hitben tűzzük műsorunkra, hogy a világ harmóniái, a kultúra fölébe kerekedhetnek az értelmetlen és ördögi vérontásnak. Már csak amiatt is, mivel szerzőnk vérbeli európai művészegyéniség, világpolgár a késő romantika utolsó évtizedeiből. Az 1842 és 1912 között élt Mykola Lysenko természettudományi tanulmányainak fordított hátat a zene, mindenekelőtt az ukrán népzene bűvöletében. Lipcsében olyan korszakos mesterek növendéke volt, mint Moscheles vagy Reinecke. Két évig Rimszkij-Korszakovnál tanult. Hazafias érzéseire jellemző, hogy amikor Taras Bulba című operáját Moszkvában orosz nyelven akarták színpadra állítani az ukrán eredeti helyett, Lysenko inkább lemondott a várható diadalról. Dalainak jelentős része pedig amiatt veszett el az utókor számára, mivel a korabeli orosz nyelvtörvény nem tette lehetővé publikálásukat… Az ukrán népzenekincset feldolgozó Lysenko a nemzeti törekvések szimbóluma lett. Koporsója mögött százezres gyászoló tömeg sorakozott föl. Szobra a kijevi operaház előtt néz farkasszemet a barbár rakétákkal, és nevét zenekonzervatórium viseli Lvovban. A történelmi anakronizmusok és áthallások helyett azonban szóljanak a némileg Liszt stílusát idéző zongoraművek: az Első rapszódia ukrán nemzeti témákra, a Szomorú ének és a két Albumlap 1902 illetve 1900 nyaráról. A zongoránál Arthur Greene.