Zenei kincsestár

Noha a ma fölhangzó két Stabat Mater-megzenésítést majdnem két másfél évszázad választja el egymástól, Palestrina és Domenico Scarlatti szerzeményéből ugyanaz az időtlen méltóság árad, amely a római nagyheti ceremóniákat jellemzi évszázadok óta. Ahogyan Bramante és Michelangelo műve, a Szent Péter székesegyház örök hátteréül szolgál a pápai szertartásoknak, a Palestrina nevéhez fűződő többszólamú egyházi ének ugyancsak minden idők zeneszerzői előtt fölülmúlhatatlan példa gyanánt lebeg, és szinte összeforrt a liturgikus kívánalmakkal. Ezt mutatja a reneszánsz és a barokk Stabat Mater stiláris összhangja is. Palestrina 1590 körül keletkezett szerzeménye évszázadokon keresztül elmaradhatatlan kelléke volt a Sixtusi-kápolna virágvasárnapi szertartásainak. Ma a cambridge-i Clare College kórusától halljuk, Timothy Brown vezényletével.

Ma szinte kideríthetetlen, ismerte-e vajon Palestrina imént hallott Stabat Materét a barokk billentyűsmuzsika mestere, a nápolyi Domenico Scarlatti. Annyi azonban bizonyos, hogy a kóruspolifónia a barokk muzsikusok számára is kötelező tananyagnak számított. Ennek fényében nem meglepő, hogy Stabat Materében Scarlatti voltaképp egy megelőző zenei korszak szellemében, az ellenpont mestereinek módján fejezi ki magát. A mű stílusa első hallásra római megrendelésre vall, és így is van: 1715 körül keletkezett az Örök Város valamelyik temploma számára. A Halhatatlan Bach Együttes élén Morten Schuldt-Jensen.