A zenetörténet paradoxona
Szerkesztő: Marton Árpád
A mögöttünk álló két vasárnap délelőttön az egyik legismertebb romantikus komponista, Georges Bizet kevéssé ismert alkotásaival találkozhattak. Hisz a Carmen, A gyöngyhalász és az Arles-i lány szvit zeneszerzője ritkábban játszott alkotásaival is méltó volna a halhatatlanságra. Ha pedig – Pergolesi, Mozart és Schubert mellett – nem tartozna a zenetörténet tragikusan korán elhunyt tagjai közé, ki tudja, mi mindennel ajándékozta volna meg még a világot. Bizet mindössze 18 éves, amikor elnyeri a korszak legjelesebb zenei elismerését, a Római Nagydíjat. A díjat kétesztendei tanulmányút követi – és egy zenekari tisztelgés az Örök Város előtt, az úgynevezett Római szvit. Az elragadóan melodikus, láttató erejű és helyenként drámai feszültségű művet Michel Plasson játssza a Toulouse-i Városi Zenekarral.
1872-ben Bizet maga ültette át szimfonikus zenekarra két zongorára szerzett szkeccs-sorozatát, a Kis szvit címen is ismert Gyermekjátékok-ciklust. A karakterdarabok címe: Induló, Bölcsődal, Impromptu és Duó.
A zenetörténet egyik legismertebb paradoxona, hogy Bizet nem lehetett tanúja máig legnépszerűbb alkotása, a Carmen sikerének. Amikor 1875-ben, nem sokkal a bemutató után távozott az élők sorából, a Carmen még botránykőnek, megdöbbentő újdonságnak hatott elementáris indulataival. A megkésett népszerűségre mi sem jellemzőbb, mint hogy sorra születtek az opera témáiból egybeszerkesztett zenekari változatok. Hogyan is vehetnénk búcsút Bizet-től az úgynevezett 1. Carmen-szvit nélkül?
