A vasárnap muzsikusa

Jacques Offenbach neve mindörökre összeforrt az önfeledtség, a könnyűvérűség, a léhaság és a felhőtlen élethabzsolás képzeteivel. Pedig a dolog ennél jóval összetettebb! Offenbach zenéjét hallgatva távolról sem Haydn derűs életigenlésével és harmóniájával vagy Mendelssohn háborítatlan szépségkultuszával van dolgunk. Abban, ahogyan habkönnyű galoppok szállnak egy szimfonikus nagyzenekarból, van valamiféle tragikus vonás, a múlandóság tudatával szemben tanúsított, pánikszerű ellenállás. De hisz Offenbach zenéjéből egy egész korszak meghasonlottsága üzen: a második császárság korának harsány vigadozása, amelynek felszíne alatt az ürességtől való rettegés kísért. Talán csak barokk festők voltak képesek arra, hogy ennyire döbbenetes erővel fejezzék ki az élet élvezete mögött meghúzódó rettegést az örömök elvesztésétől – a pompa árnyékában bujkáló romlást, az ünnepet megkeserítő halálfélelmet. Pedig a frivol operettek mestere vérbeli melodikus és a kompozíció avatott ismerője volt. Amikor nem a merő látványosság volt a cél, Csajkovszkijhoz és Verdihez mérhető mélységek láttak napvilágot Offenbach kottáján. Erre bizonyosság a Pillangó című, 1860-ban szerzett balettzene, ahol a galoppok és keringők között megejtő szépségű és drámai súlyú részletek rejtőznek. A Londoni Szimfonikusok élén Richard Bonynge.