Zenepavilon

Aligha létezik zenei műfaj, amely jobban illene egy Zenepavilon műsorára, mint az operavariáció. Hisz a frisseiben bemutatott operák melódiái – akárcsak a mai slágerek – futótűzként terjedtek, hangrögzítés nem lévén azonban nem volt más módja az újbóli meghallgatásuknak, mint a különféle, kisebb apparátusra készített átiratok terjesztése. Ma azonban nem csupán afféle opera-potpourrit hallunk, a legnépszerűbb áriák láncolatát. De hisz a szerző a variációk műfajának egyik legnagyobb mestere, Beethoven. Számára a népszerű melódiák inkább csak ürügyül szolgálnak arra, hogy a végletekig vigye az alaptémák továbbfejlesztését a legkülönfélébb modorban. Különösen igaz ez a két saját hangszerére, cselló és zongora kettősére szerzett variációk esetén. Beethoven persze igyekszik minőségi alapanyagot választani. Ezúttal két részletet Mozart Varázsfuvolájából. Beethoven sohasem tagadta, hogy bámulattal adózott Mozart formaművészetének. A c-moll zongoraverseny hallatán egy ízben azt mondta: sosem érünk a nyomába. Ám nem is ez volt a célja! Beethoven egészen új utakat jelölt ki a zene fejlődésének, mint Mozart – a fültanúk szerint már zongorajátékában is megmutatkozott az alapvető eltérés kettejük zenei karaktere között. Hogy személyesen találkoztak-e valaha, mindmáig viták tárgya, az ellenben tény, hogy amikor – a Mozart halálát követő évben – Beethoven Bécsbe telepedett, pártfogója, Waldstein gróf e jókívánsággal bocsátotta útjára: „Haydn kezéből nyerjen beavatást Mozart szellemébe.” Nos, Mozart beavatási operájának két Beethoven-variációja mindennél ékesebben bizonyítja, miként vált a nagy példakép zenéje a nagy követő saját muzsikájává. 1956-ben készült, legendás fölvételünk művészei: Ludwig Hoelscher, Elly Ney. Először Papageno belépőjének variációit játsszák.

Következzék Pamina és Papageno kettőse A varázsfuvola második felvonásából – úgy, amint Beethoven keze alatt átment hét metamorfózison.