Zenepavilon

Megejtő, leheletkönnyű, aranyfényben ragyogó gyorstételek virtuóz, mégis könnyed szólóval és lágyan hömpölygő zenekari kísérettel – köztük pedig egy sóvárgó lassútétel… A képek nyelvén megfogalmazva: szikrázó fénytörések és szivárványos vízpára. Kedves Hallgatóink! A zenekedvelők mindebből már sejthetik: Zenepavilonunkat ma Velencében állítjuk föl. Méghozzá a barokk legtündöklőbb szakaszában, az 1700-as évek derekán. A tenger királynőjének káprázatos látványához méltó zeneéletet három fölülmúlhatatlan muzsikus neve fémjelzi: Albinoni, Caldara, Vivaldi. Mindhárman megszámlálhatatlanul ontják a remekműveket, amelyek nem csupán a korszak zenei divatjának meghatározó mintaképei, de telisteli vannak zenei leleménnyel. Miközben, mint az tudvalévő, a XVIII. század muzsikája teljességgel alkalmi, praktikus jellegű. A komponisták ekkor még nem nagyívű szerzői elképzelések nyomán, hanem a napi felhasználói igények függvényében választanak műfajt és előadói apparátust. Az 1671 és 1750 vagy 1751 között élt Tomaso Giovanni Albinoni, aki elsősorban hegedűversenyeiről ismeretes, most épp oboaszólóra komponál, minden bizonnyal egy tálentumos oboista számára. Különös, hogy Albinoni neve mindmáig egy olyan Adagio révén ismert a leginkább, amelyet valójában nem ő, hanem bizonyos Remo Giazotto komponált a huszadik században, állítása szerint egy Albinoni-töredék nyomán. Amint az is jelképes, hogy Albinoni egykor roppant népszerű, mintegy ötven operája mára elmerült a feledés tengerében – ahogyan az, Velencéről lévén szó, nem is meglepő. Míg fölfedezik őket a barokk opera specialistái, hallgassunk meg kettőt Albinoni oboakoncertjeiből Anthony Camden és a Londoni Virtuózok zamatos felvételéről, John Georgiadis vezényletével. Elsőként a 11., B-dúr versenyművet.

Következzék a 8., g-moll koncert Albinoni opus 9-es sorozatából.