Zenei kincsestár

1. Allegro molto
2. Andante
3. Finale (Presto) -----
A csembaló elsősorban a barokk és klasszikus zene előadásainak kellékeként lépett be a huszadik század hangversenyéletébe: sokoldalúbb unokája, a zongora a romantika korától gyakorlatilag kizárta a zeneszerzők látóköréből, amikor új darabot komponáltak. Francis Poulenc azonban, akiben a modern zene egyik kísérletező atyját tiszteljük, 1928-ban leporolta az ódon hangszert, és egy máig izgalmas hatású versenyművet komponált csembalóra és zenekarra. Ezt hallgatjuk meg ma a Zenei Kincsestárban. A mű különlegessége – hasonlóan Poulenc hallgatóink által már ismert orgonás versenyművéhez - abban áll, hogy a régóta ismert szólóhangszert a komponista új szerepkörrel ruházza fel. Nem barokk kíséret, continuo, de nem is virtuóz szólóbravúr hárul a csembalóra, inkább azt mondhatnánk: a romantika utáni, mi több, az impresszionizmusban és az avantgardban is megmártózott zenei közegben a csembaló viszonyítási pontként jelenik meg: kísér, kommentál, esetleg kérdéseket intéz a huszadik századi zenekarhoz. A darab bővelkedik a zenei idézetekben, imitációkban. Első, vontatott, drámai témája az impresszionizmus hangulatait idézi, a következő, karakteresebb téma Prokofjevet éppúgy eszünkbe juttatja, mint Scarlattit vagy Bizet-t. A csembaló ezenközben időnként szinte csak ritmushangszerként szerepel, a zenekar és a szólóhangszer állandó szerepcseréje az egész művet zenei idézőjelbe teszi, így fejezve ki távolságtartást valamennyi megidézett zenei világ iránt. A mesés második tétel voltaképpen csajkovszkiji valse, a csembaló itt szinte csak szemlélő. A zárótétel azután vérbeli barokk imitációval indul, amelyet egy következő kor, a romantika felfogásában komponált rapszodikus kifejtés követ, mígnem az impresszionizmus világán át kilépünk a formálódó zenei avantgard sajátos, puritán fényébe. Ha Debussy kérdez – Poulenc felel, mondhatnánk. A francia mester műve afféle zenei kaleidoszkóp, teli kellemes muzsikával és újszerű ötlettel.
Francis Poulenc csembalóra és zenekarra írt versenyművét Simon Preston és az André Previn vezényelte Londoni Szimfonikusok adják elő.