az Alban Berg Vonósnégyes Beethoven G-dúr vonósnégyesét játssza, Op.18.No.2.
A nyugati zene aranykorának, a tizennyolcadik századnak két meghatározó stílusának, a barokknak és a bécsi klasszikának zenei stílusát könnyű megkülönböztetni akár egyetlen hallásra is. A zenében gyorsabban és karakteresebben zajlott le a korszakváltás, mint a kor építészetében. De mi lehet az oka, hogy ilyen gyökeresen megváltozik a muzsika funkciója, s egyben a zenei témák szerepe pár évtized alatt? Állítsunk egymás mellé képzeletben egy a tizenhetedik század első feléből való s egy századvégi kamaradarabot. A nyilvánvaló különbség a témák kezelésében mutatkozik meg. Úgy is mondhatnánk: míg a barokk szórakoztatózenében a téma mintegy önmagáért való és a programzenében is külső, érzékeltető szerepet kap, addig a klasszikus korban a zenei téma mintegy önmaga körül forogva, körkörösen kibontakozva fogalmaz, valósít meg egyfajta autonóm szellemi tartalmat. Önmagára vonatkoztatott, reflektív művészet tehát: elérte a művészet szerepének csúcspontját. Ebből a szerzői attitűdből születik majd a klasszikus szimfónia, a műfaj betetőzéseképpen Beethovennél, akinek kamarazenéjében is érezni már a szimfonikus témakifejtés szándékát. Beethoven 1798 és 1800 között komponált, Op. 18. Számú sorozatából most második, G-dúr vonósnégyese hangzik fel az Alban Berg Vonósnégyes felvételéről. Érezni, hogy a Haydn és Mozart kompozíciós újításain nevelkedett komponista elméjében már gigantikus erők forronganak, hogy felszínre törésükkel hamarosan szétfeszítsék a műfaj és a stíluskorszak kereteit. ----- 1. Allegro
2. Adagio cantabile
3. Scherzo (Allegro) & Trio
4. Allegro molto, quasi presto
