Zenei kincsestár

1-3. Miként lehetséges vajon, hogy Vivaldi sziporkázó concertói, amelyekkel a Triesztben időző Habsburg császárt, a zenebarát VI. Károlyt kívánta megörvendeztetni, nem hoztak sikert udvari állásról álmodozó komponistájuknak? A magyarázat csak részben rejlik az uralkodót körülvevő államférfiak és hadvezérek bosszújában, akik összevont szemöldökkel szemlélték, hogy uruk – mint szemtanúk állítják – a birodalmi ügyek intézése helyett a velencei Vörös Pap társaságában időz heteken keresztül, hogy zenei kérdésekről cseréljenek eszmét. Hogy a „Császár-koncertek” kéziratos példánya egy bécsi kottatár legalján végezte, az inkább arra utal: a kimérten asztalimuzsikáló kortársak szemében fölfoghatatlanul újszerűnek tetszettek Vivaldi túlcsordulóan érzelmes és meghökkentően színpadias koncertjei. Vagy csupán az udvari hegedűsök rettentek vissza a nyaktörően színpompás és dinamikus szólóktól? Aligha deríthető ki ma már. Egy azonban biztos: a Négy Évszak, a Harmóniai Szeszély és az operák szerzőjének zenekara ezekben a szerzeményekben hevesen sóvárog, teátrálisan esdekel, hóbortosan csalogat, sejtelmesen borzongat és villámként cikázik. A zenei hangulatfestés forradalmát Andrew Manze és az Angol Koncert Kamarazenekar idézi fel elsőként a 202-es jegyzékszámú c-moll concertóval, amely utóbb Vivaldi 11-es opusában nyert polgárjogot.

4-6. A Császár-koncertek következő, 277-es sorszámú, e-moll concertója – alcíme szerint – a kegyencnők kegyeit igyekszik megnyerni a szerzőnek - és a dedikáció császári címzettjének.

LEKONF: „Császár-koncertek.” A Zenei Kincsestárban Andrew Manze és az Angol Koncert Kamarazenekar játszott Antonio Vivaldi szerzeményeiből. Műsorunkat Marton Árpád szerkesztette.