Herbert von Karajan kivételesen gazdag diszkográfiájából ma a vallásos zeneművészet évszázadainak két, egymástól távoli alkotását idézzük fel. Amikor – mintegy 15 évi kompozíciós munkát követően – Bach 1748-ban kitette a záró ütemvonalat h-moll miséjének végére, az istenhit általános meggyőződésnek számított. Így – a felekezeti különbségek ellenére – a liturgikus zene a nyugati társadalom általános meggyőződését juttatta szóhoz: az ember irgalomra szorult voltát és a Megváltás bizonyosságát. Arthur Honegger egy talajt vesztett, kaotikus világ közepén, egy minden eddiginél apokaliptikusabb időszak árnyékában, 1946-ban vetette papírra 3., úgynevezett Liturgikus szimfóniáját. A kontraszt még erőteljesebb, ha a két szerzeményt egymást követően halljuk. Elsőként a Bach-mise Kyriéje hangzik föl Karajan és a Bécsi Zenebarát Egyesület Ének- és Zenekarának 1952-ben készült felvételén olyan kiváló szólistákkal, mint Elisabeth Schwarzkopf, Marga Höffgen, Nicolai Gedda és Heinz Rehfuss.
2. Bach h-moll miséjének Kyriéjét követően következzék Honegger 3., Liturgikus szimfóniája. Mindhárom tétele egy-egy latin himnuszt idéz címében: a zaklatott, tragikus első a Dies irae-t, a melankolikus, komor második a De profundist, a világrengető monumentalitású harmadik a Dona nobis pacem kezdetű fohászt. A Berlini Filharmonikusokat halljuk.
