A bécsi klasszikus triász - Haydn, Mozart és Beethoven - közül a legelsőül említett mester az, akinek pályája átível a korszakon, és - ami ennél is fontosabb - akinek műve a legharmonikusabb, a leginkább természetes fejlődésben bontja ki a klasszikus stílus lehetőségeit. Mozartnak kevés idő adatott a földön: sziporkázó zsenije a fénycsóvák izzásával ragyog fel - Beethoven pascali vívódása az individuum és a kozmosz erői közé vetve már a bomlás tüneteit mutatja. Haydn muzsikája a tökéletes aranykor, mint ahogy Haydn lénye az őt ismerők szerint maga volt a jóság. Pályáján valahogy minden viszonylag későn következik el. Csak harmincnégy évesen léptetik elő másodkarmesterből elsővé, és csak az Esterházy-zenekar feloszlatását követően kezd - csodálói, pályatársai indíttatására - európai pódiumokra lépni. Ekkor, hatvanéves kora felé születnek formai újdonságokat hozó londoni szimfóniái is.
A mai Zenei Kincsestárban felhangzó 6., D-dúr szimfóniája 1761-ből, Haydn életének 29. esztendejéből való. A komponista ebben az évben került kismartonba, hercegi szolgálatba. A mű korai darabnak számít Haydn 106 szimfóniájának sorában, és –ezt jelképes értelműnek is tekinthetjük- A reggel címet viseli. Csakugyan: töretlen napfény ragyogja be a művet; az első tétel a pásztori hagyomány természetábrázolásának elemeit veszi fel programjába; a második elragadó kamarazenei együttest szólaltat meg. Haydn korában nem általános még a menüett szimfóniatételként való szerepeltetése - a harmadik tételben ennek egyik korai példáját halljuk. Diadalmas fináléval zárul Haydn reggel-szimfóniája, hogy átadja helyét a beteljesedő nap örömének, mint azt Haydn következő, 7. szimfóniája énekli majd meg.
A Concentus Musicus Wien zenekart Nikolaus Harnoncourt vezényli a következő, tündökletes felvételen.
