Sir Simon Rattle és a Birminghami Szimfonikusok együttműködésük során méltán váltak a huszadik századi klasszikus repertoár élvonalbeli megszólaltatóivá. Ma e sokszínű, sokszólamú évszázad két remekét hallgatjuk meg közel azonos műfajban, a zongoraverseny válfajában. Maurice Ravel és Bartók Béla egyaránt szigorú zenei logikájukról, kivételes formaérzékükről és letisztult, markáns kompozícióikról nevezetesek. Jóllehet a ma felhangzó két szerzemény keletkezését csupán 9 esztendő választja el, mégis szinte egészen különálló zenei kozmosz tárul fel bennük. Ravel így írt 1913-ben befejezett G-dúr zongoraversenyéről: „Mozart és Saint-Saëns zongoraversenyeinek szellemében írtam. Véleményem szerint egy versenymű zenéje lehet vidám és csillogó, nem kell mindenáron mélységre vagy drámai hatásra törekednie.” Üde színfolt ez a versenymű a huszadik század felhőkkel borított egén promenád hangulatát idéző nyitótétellel, középső tételként súlytalan, ballonként lebbenő ábránddal és parodisztikus zárótétellel. A sokak szerint mediterrán hangulatú koncert szólistája Cécile Ousset.
Bartók 1943-ban, New Yorkban Pásztory Dittával mutatta be hat évvel korábban, két zongorára és ütőhangszerekre szerzett szonátájának nagyzenekari változatát, Reiner Frigyes vezényletével. A mű a lehető legtávolabb helyezkedik el Ravel imént hallott, csillogó koncertjétől: drámai indulatok, elementáris erők hatják át. A felhőtlenség, a concertáló önfeledtség csupán a zárótételben jut majd szóhoz. A két zongoraszólamot Katia és Marielle Labéque, az ütőhangszerek sokaságát – üstdobokat, xilofont, kis- és nagydobot, cintányérokat, triangulumot és tamtamot Sylvio Gualda és Jean-Pierre Drouet szólaltatja meg.
