1-4. A 120 esztendeje elhunyt Csajkovszkij 36-os opusszámú, 4., f-moll szimfóniájában immár az orosz és a nyugati kultúra metszéspontján álló alkotó érett stílusának valamennyi ismérvét föllelhetjük. A romantikus nagy szimfóniaforma reprezentativitása, látványossága, néhol retorizmusa társul benne az orosz néplélek számára egyébként is otthonos elégikus, nosztalgikus hangvétellel. Úgy is fogalmazhatnánk: a három évvel utóbbi 1812 Nyitány és a szimfóniával egy időben készülő Anyegin világa egyszerre van jelen az 1877-ben szerzett alkotásban. Egyes vélemények szerint Csajkovszkij leginkább személyes hangvételű szimfóniája a 4., f-moll darab. Dedikációja a komponista támogatójához, a titokzatos Meck asszonyhoz szól, akivel Csajkovszkij sohasem találkozott, mígnem az arisztokrata nő el is tűnt a zeneszerző életéből. 1877-ben csak egy éve leveleznek még, Csajkovszkij viszont atyja végrendeletétől kötelezve megköti kilátástalan házasságát. A Meck asszonyhoz intézett ajánlás így hát messze személyesebb a romantika programjából már ismert frázisoknál, miszerint a szimfónia „a boldogság elérését megakadályozó, sorsdöntő hatalomról”, „végzetről” szól. „Az egész élet – folytatja Csajkovszkij – csupán örök váltakozása a kietlen valóságnak és a lebegő vágyálmoknak. Nincs kikötő: a hullámok ide-oda dobálnak bennünket, amíg a tenger árja el nem nyel.” A második tételhez ezt fűzi: „Mily szomorú, hogy már annyi minden történt és elmúlt. Szomorú és egyben olyan édes a múlandóságon töprengeni.” A Scherzót „szeszélyes arabeszkekhez”, „egy kis bor ízlelését követő mámorhoz” hasonlítja. A népdalidézetek legismertebbike a fináléban tűnik föl: a szenvedélyes allegro a nálunk is ismert Nyírfácska témáját veszi alapul. Ez utóbbihoz Csajkovszkij a következő, megadó lábjegyzetet fűzte: „Örülj mások örömének – tovább élhetsz.” A Chicagói Szimfonikusok élén Claudio Abbado.
