A művészet története különös módon bővelkedik a boldogtalan, reménytelen és beteljesületlen szerelmek emlékeiben. Nem mintha az alkotók – írók, költők, zeneszerzők, szobrászok vagy festők – csakis a boldogtalanság állapotában lettek volna képesek maradandó műveket alkotni. Mégis úgy tetszik: az elérhetetlen utáni sóvárgás számos esetben megnyitotta az alkotók előtt az örök értékek birodalmát, kárpótolva őket mintegy a köddé vált evilági örömökért. Hector Berlioz 1830-ban komponált Fantasztikus szimfóniája is egy beteljesületlen szerelemnek köszönheti örök helyét az emberiség kincsei között. A múzsa ezúttal egy Harriet Smithson nevezetű angol színésznő, aki iránt Berlioz olthatatlan – és viszonzatlan szerelmet táplált. Ha nem így lett volna, Berlioz talán sohasem komponálja meg a romantika egyik legszertelenebb és legszélsőségesebb zeneművét. Mi sem egyértelműbb, mint hogy a romantikus művész szerepkörének elengedhetetlen tartozéka a beteljesületlen szerelem lángolása, amelyet csak még lobogóbb, máglyaként mardosó lángokra gyullaszt az elutasítás. Berlioz esetében sem volt ez másként. Szerelmi kínjait és lángolását egy öttételes szimfóniában énekelte meg, szemérmesen egy költő szerelmévé fazonírozva a színésznő iránt táplált gyöngéd érzelmeit. A mű programja szerint a visszautasított szerelmes méreghez folyamodik, és ennek hatása alatt látja a szerzeményben felvonuló boldog és gyötrelmes víziókat: álmokat, bált, békés lankákat, bitófákat és egy boszorkányszombat démoni kavargását. A Dél-Német Filharmonikusok élén Alberto Lizzio.
