A vasárnap muzsikusa

A Vasárnap muzsikusa ma a huszadik századi zene egyik legnagyobb formai újítója és meghatározó hatású úttörője, Igor Sztravinszkij. Az Oslói Filharmonikusok és Mariss Jansons karmester fölvételeinek segítségével fölidéződik előttünk a zene és az emberiség történetének egyik legizgalmasabb és legfordulatosabb korszaka, a huszadik század kezdete. A művészet – ezen belül a zene – alakulása talán soha nem kötődött olyan szorosan a társadalmi folyamatokhoz és fordulatokhoz, mint ebben az időszakban. Hisz a klasszikus zene kiegyenlítettsége és a hosszúra nyúlt romantika érzelmessége után a művészetben is fölüti a fejét a rendíthetetlennek hitt arányok megbomlása. Ahogyan a tudományok területén a relativitáselmélet, a lélektanban pedig a tudatalatti szerepének fölfedezése alapjaiban ingatta meg a világ fél évezredes stabilitását, a művészet műfajaiban is sorra bukkannak föl a kísérletező, a hagyományokkal szakító megközelítésmódok. Ha a festészet a hagyományos értelemben vett tetszetősség helyett immár a primér pszichológiai hatások kiaknázásával igyekszik hatni a befogadóra, a zenével sincs ez másképp. A korábbinál jóval drasztikusabb zenei hatások éppúgy az ember indulatvilágára igyekeznek hatást gyakorolni, mint a festővásznakon tobzódó elemi erejű színek és markáns formák. A jólneveltség és a jólfésültség korát követően elérkezett tehát a művészetbe az indulatok dominanciája, szóhoz juttatva az emberi létezés olyan dimenzióit, amelyek korábban nemigen nyertek kifejezést. Nem véletlen, hogy Sztravinszkij egyik legelső sikere, a Petruska című balettzene a népmese világához, a rusztikus, csiszolatlan és ősi erejű folklórhoz fordul ihletért. A balett címszereplője egy megelevenedett vásári bábfigura. 1911-ben, amikor Gyagilev társulata bemutatta Párizsban, talán csak kevesen sejtették, hogy a groteszk és karikaturisztikus, elemi erejű kompozíció nem csak a modern zene, de a születőben lévő század ellentmondásainak is prófétikus tükre. Az oslói zenekar a 2. és 4. képet játssza.
Két évvel a Petruska nagy sikerű bemutatója után Sztavinszkij és Gyagilev még döbbenetesebb szerzeménnyel jelent meg a Champs-Élysées színház színpadán. A Tavaszi áldozat című kompozíció egy képzeletbeli pogány rítust elevenít meg, barbár földünnepet önkívületbe esett ünneplőkkel, akik még egy lányt is föláldoznak a Föld szellemének. A bemutatót beharangozó sajtóhírek legalábbis ezzel igyekeztek ráirányítani a figyelmet az új szerzeményre, és bár Sztravinszkij később ellentmondásosan emlékezett vissza szerzői indíttatásra, tény, hogy a hajszál híján botrányba fordult premier a zene drámai erejét, az ösztönök és indulatok megrázóan hatásos kifejezését igazolja. Nem csoda, hogy a rajongók és az ellenzők olyan indulatba jöttek a színház nézőterén, hogy a premiernek még sétapálcával bevert cilinderek is áldozatául estek… Az első rész címe: Hódolat a Föld előtt, a második maga az Áldozat. Ha a zenét összevetjük az összehasonlító vallástörténet jóval későbbi megállapításaival, nem lehet kétséges, hogy Sztravinszkij zseniálisan élte bele magát a természeti népek, az ősi vallások világába.