A vasárnap muzsikusa

Mint azt bizonyára Önök is tapasztalták: a régi hangfölvételek hallgatása semmi máshoz nem hasonlítható izgalmakat tartogat: egyszerre zenei élmény és különös időutazás. Hisz a 70-80 éve rögzített fölvételek nem csupán az egyes szerzemények interpretációs hagyományainak forrásaihoz vezetnek, de egyszersmind bebocsáttatást nyújtanak számunkra az utolsó romantikus előadói nemzedék legendás világába. Tartsanak velünk ma hanglemezmúzeumunknak ama szakaszába, ahol a harmincas évek kincsei lelhetők föl. A vasárnap muzsikusa ma a két világháború közötti zenei élet körülrajongott, különleges adottságú német zongoraművésze, az 1882 és 1968 között élt Elly Ney. Noha vállalhatatlan politikai elköteleződése elszigetelte a második világháború utáni évtizedek zenei életétől, Elly Ney muzeális fölvételei arról győzik meg a hallgatót, micsoda vesztesége a világnak, ha ilyen kivételes művészegyéniségek ideológiák szolgálatába szegődnek ahelyett, hogy az egyetemes emberi értékeket hirdetnék, fölébe kerekedve politikai kurzusok és világnézetek viaskodásának. Ez a briliáns technikával megáldott művész elsősorban a bécsi szerzők specialistájaként vívott ki közcsodálatot. Beethoven-fölvételei a férfi pályatársakat – egyebek közt a művésznőt csodáló Wilhelm Kempffet, Alfred Cortot-t vagy Walter Giesekinget – is komoly kihívás elé állították. Ezt bizonyítja Beethoven opus 19-es, 2., B-dúr zongoraversenyének 1937-ben rögzített fölvétele a Berlini Landesorchesterrel és Fritz Zaun karmesterrel.
Beethoven 2. koncertje után Elly Ney egy másik bécsi szerző, Richard Strauss szerzeményét, a d-moll Burleszkot játssza a Berlini Állami Operazenekarral és Willem van Hoogstraten karmester társaságában. Ez az 1885-ben, Strauss 21-ik életévében írott, parádés technikai fölkészültséget megkövetelő, frivol szerzemény mintegy a bécsi aranykor, a szakadatlanul keringőző-sörözgető-majálisozó és lovasparádézó császárváros görbe tükre mélységes stílusismerettel és még több szeretettel. A szólistával szemben támasztott követelményekre mi sem jellemzőbb, mint hogy a mű dedikáltja, a korszak egyik legnagyobb pianistája, Hans von Bülow „komplikált esztelenségnek” nevezte, és visszautasította, hogy eljátssza. A mű első, most megszólaló lemezfölvétele 1934-ben készült.