A vasárnap muzsikusa

1. Romantika. Regényesség – szó szerinti fordításban. Művészettörténeti értelemben pedig legalább ennyire gazdag értelmű terminus, amelyhez a ködös, a kalandos, a személyes, a költői, a sejtelmes, a szövevényes vagy a kihívó jelzők tapadnak. Ha közelebbről szemügyre vesszük a XIX. század meghatározó művészeti mozgalmát, fenti sommázatainkat igazolja a romantika körébe sorolható alkotók bámulatosan sokszínű névsora is. A héroszok valóságos vadona tárul a szemünk elé – hogy egy újabb, romantikus allúzió mellett maradjunk. Mi volt hát e forrongó korszak meghatározó stiláris törekvése, közös nevezője? A Rossinitől Verdiig és Wagnerig, Goethétől Dumas-ig és Hugóig, Lamartine-től Lord Byronig, Delacriox-tól Böcklinig terjedő névsor önmagában aligha ad választ. Mert mi is hozza azonos nevezőre Schumann vagy Chopin, Schubert és Brahms személyiségét – hogy olyan, egymagukban is kaleidoszkópszerűen káprázó életműveket ne is említsünk, mint aminő Liszt Ferencé? Nos, Schumann és Chopin életét jelképes értelemben egybefűzi mindenesetre születésük közös, 1810-es évszáma. A többi? Leginkább talán e romantikus alkotók rajongása mindenért, ami személyes, ami kifejező, ami új. E szenvedélyes identitáskeresés rugója a romantika történelem- és nemzetkultusza, a művészet vallási kinyilatkoztatásként való értelmezése. Zenei értelemben pedig: a költőiségért való küzdelem. Schumann és Chopin közös bicentenáriumán igyekszünk majd felvillantani e forradalmi korszak minél több arcát: a költészet ragyogó európai fénykorának nagy pillanatait, amikor alkotó és közönség – egy-egy pillanatra legalábbis – ihlet és műélvezet közös eksztázisában egyesült és emelkedett a mindennapok egyre könyörtelenebb anyagiasságának fölébe. A képzelet térnyerésének persze árnyoldalai is azonnal jelentkeznek: a kalandra szólító fáklyafények árnyaiban démoni, kísérteties képzetek gomolyognak. Schumann elmegyógyintézetben végzi, Chopint orvosolhatatlan honvágy mardossa. Idei sorozatunk nyitányaképpen aligha találhatnánk alkalmasabb zeneművet Robert Schumann opus 38-as, 1., B-dúr szimfóniájánál, mely a Tavaszi szimfónia melléknévvel is jelzi: a Beethovent követő nemzedék bátor és elragadtatott útkeresésének tanúja. „Minden érzékenyen érint, mindenen elgondolkodom a magam módján, ez aztán a zenén keresztül felszabadul, a zenében keres kiutat” – írja Schumann, aki lipcsei lapszerkesztőként a romantikus mozgalmak egyik fő programadójává válik. Első szimfóniáját 1840-ben, házasságkötésének és legjelentősebb dalciklusainak elragadtatott esztendejében veti papírra. A következő évben tartott premier dirigense Mendelssohn volt. A Bécsi Filharmonikusokat most Solti György vezényli.

5. Schumann első, Tavaszi szimfóniája után most az ugyancsak kétszáz éve született lengyel-francia komponista, Frederyk Chopin életművének két korszakos darabja, az első és a második ballada következik. Az érzékenységéről elhíresült komponista életműve – mint ezekben a darabokban is – az első Schumann-szimfónia által meghirdetett szózatot: a költői önállóság hitvallását igazolja. Chopin épp Schumann-nak jegyzi meg, hogy eszményképe a lengyelek nemzeti költőjének, Mickiewicznek poézise. Az opus 23-as, első, g-moll balladát maga Schumann nevezte Chopin legszebb művének. A zongoránál Idil Biret.

6. Az első, g-moll ballada után Idil Biret most a 38-as opusszámú, F-dúr balladát játssza. Kezdőtémája a népies tájékozódás tanúságaival színesíti a romantikáról alkotott képünket.