A vasárnap muzsikusa

1-9. Idei utolsó műsorunkban nem csupán az óesztendőtől, de hármas zenei emlékévtől is búcsúzunk. A vasárnap muzsikusában párhuzamosan emlékeztünk meg az egyazon évben, kétszáz esztendeje született Felix Mendelssohn-Bartholdyról és az ugyancsak 1809-ben elhalálozott Joseph Haydnról. Az utóbbi nyolc vasárnapon a szász születésű, olasz lelkű és angol állampolgárságú Georg Friedrich Händel életművében gyönyörködhettünk. Händel 250 esztendeje, 1759-ben intett búcsút az árnyékvilágnak, ám a barokk zene legnagyobb dekoratőréről lévén szó, ez a kifejezés talán nem is egészen helyénvaló. Händel, ez a jómódú polgárcsaládból származó és kivételes tálentumú zenei nagyúr, múzsák és világi hatalmasságok kegyeltje hírből sem ismerte a művészetek legnagyobbjait gyakorta kísértő nélkülözést, meg nem értettséget és a magányos küzdelmek csüggesztő élményét. Élete egyetlen jelentősebb alkotói válságát, a rivális operaintendánsok támadását bravúrosan verte vissza A Messiás minden ellenpártot megsemmisítő diadalával. Alkotásait pedig egészében és egyenként is minden más komponistáénál gazdagabban áradó, töretlen aranyfény jellemzi. Sorsának egyetlen további, jelentősebb buktatója ugyancsak diadalmas, méghozzá zenei megoldásával vált anekdotává. Mint köztudott: az egész Londont meghódoltató komponista kutyaszorítóba került, amidőn faképnél hagyott korábbi kenyéradóját, a hannoveri fejedelmet ültették az angol trónra I. György néven. Mindez 1714-ben történt, és Händel a kibékülésig eltelt három évet Chandos herceg szolgálatában töltötte. A legenda szerint legalábbis. Az újabb kutatások ugyanis azt állítják, nem igaz, hogy az uralkodó csupán a Vízizene 1717-es bemutatója alkalmával bocsátott meg elbitangolt komponistájának. A három szvitet tartalmazó sorozat ennek jegyében akár királyi megrendelésre is készülhetett. Bárhogyis, annyi bizonyos, hogy a pompázatos szvit-ciklust 1717-ben a király csakugyan a Temzén ringatózó hajókról hallgatta. Vessünk egy pillantást a korabeli beszámolóra: „A király körülbelül nyolc órakor szállt a bárkájába. A király bárkája mellett volt a muzsikusoké, ezek ötvenen voltak. Őfelsége annyira el volt ragadtatva, hogy elrendelte: ismételjék meg a koncertet, mégpedig a vacsora előtt kétszer, egyszer pedig utána. Számtalan bárka volt látható, mindenekfölött azonban csónakok, tele emberekkel.” Trevor Pinnock és az Angol Koncert Kamarazenekar korhű felvételéről most az első, F-dúr szvit kilenc tétele szólal meg.

10-15. Óév- és Händel-emlékév búcsúztató műsorunk végére mi már kerülhetne, mint a pompázatosságában még a Vízizenéket is felülmúló Tűzijáték-szvit? A diadalmas szerzemény megírására az aacheni békekötés adott alkalmat 1749-ben, egy évvel a szerző halálát megelőzően. Händel ezúttal zeneesztétikai civakodásba keveredett uralkodójával, aki azt követelte, a zenei ünnepély hadi vonatkozásaira való tekintettel ne szerepeljenek az előadáson hegedűk, csupán rézfúvósok: trombiták és kürtök. Händel nem lett volna Händel, ha enged a maga meggyőződéséből, de a rézfúvósok szerepének hangsúlyozásával – látszólag legalábbis – eleget tett a királyi óhajnak. Trevor Pinnockék Tűzijáték-szvit felvételével kívánunk Istentől áldott újesztendőt A vasárnap muzsikusa kedves hallgatóinak.