A vasárnap muzsikusa

1-4. Haydn és Mendelssohn közös bicentenáriumának alkalmából műsorra tűzött sorozatunk záró adásában a két komponista utolsó szimfóniáját kínáljuk kedves hallgatóinknak. Noha a kettejüket összekötő, korszakváltást is jelképező 1809-es évszám zenetörténeti értelemben cezúra, elválasztó fordulópont a klasszika és a romantika határán, e két, idén ünnepelt komponistát mégis mély rokonság fűzi össze abban a tekintetben, hogy mindketten a derű, a harmónia és a világosság prófétái. Haydn második londoni útjának tizenkét londoni szimfóniája köszönheti létrejöttét. A polgárosodás fővárosának művelt koncertközönsége kitörő lelkesedéssel fogadta a hercegi szolgálatban megőszült mestert, aki szakmai tudását a megrendelői korlátok közül kiszabadult képzelet szárnyain bontogathatta hatalmas, reprezentatív szerenádoknak is mondható szimfóniáiban. És bár a két nagy oratórium még előtte áll, Haydn mégis mintha ezekben a pompás és nagyszabású remekekben intene búcsút a Pompakedvelő Miklós udvari muzsikusaként megkezdett fejlődés útjának. Amikor a Bécset körülzáró Napóleon majd másfél évtizeddel később értesült: a gumpendorfi előváros egyik házában Joseph Haydn fekszik halálos ágyán, díszőrséget rendelt a kapu elé. Bizonyára a hódító sem tudta: Haydn személyében a klasszikus harmónia, béke és derű korszakának állít strázsát. Következzék Joseph Haydn 104., D-dúr londoni szimfóniája. A Londoni Filharmonikusok élén Solti György.

5-6. Haydn tényleges „búcsúszimfóniája” után következzék most két tétel a Haydn halálának esztendejében, 1809-ben született Mendelssohn ötödik, úgynevezett Reformáció-szimfóniájából. A jómódú, kikeresztelkedett bankárcsalád egyedülállóan tálentumos fiúgyermeke egész életét a polgári családi élet és a muzsika kiegyensúlyozott közegében élte le. Életművén a kivételes zenei műveltség és egyfajta szemérmes arányérzék uralkodnak, egészen Fanny nővérének tragikus haláláig. A hír vételét részben az utolsó kvartett tragikuma, részben halálos agyvérzés dokumentálja. Szám szerint utolsó, 1830-ban, az augsburgi hitújító konferencia jubileumán bemutatott, és emiatt a „Reformáció” előnévvel illetett szimfóniája Schumannt igazolja, aki Beethoven művének egyetlen avatott folytatóját gyászolta Mendelssohn halálakor. A néhol egészen Mahlerig mutató 1., 3. és 4. tétel előadói: a Kölni Rádió Szimfonikus Zenekara, Dimitri Mitropoulos vezényeltével.