1-4. Chopin és Schumann közös bicentenáriumán ma a Beaux Arts Trió felvételével kezdjük zenés emlékezésünket. Schumann 1851-ben komponálta harmadik és egyben utolsó, g-moll zongoratrióját. A szerzemény opusszáma: 110.
5-8. Schumann utolsó, g-moll zongoratriója után most következzék Chopin első, c-moll zongoraszonátája. 4-es opusszáma korai, 1827 és 28 közötti keletkezésre vall. Noha a további három Chopin-szonáta majd egy évtizedet várat még magára, ez az ifjúkori alkotás is felmutatja már mindazon jegyeket, amelyek meghökkentették a kortársakat – még a Chopinért rajongó Schumannt is. Chopint ugyanis a bécsi klasszika legkötöttebb formája sem akadályozza meg abban, hogy a lehető legszélsőségesebb zenei gondolatokat ütköztesse. Így lehetséges, hogy a kortársi elemzők azzal vádolták a komponistát, hogy sejtelme sincs a szonátaszerzésről. Pedig – mint Chopin monográfusa, Barbara Smolenska-Zielinska megállapítja – a szerző épp azáltal újította meg a Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert által tökélyre vitt műfajt, hogy a szimfonikus költemény freskószerűségéhez közelítette. Chopin mesterének, Elsnernek ajánlotta első szonátáját, és ha igyekszik is megfelelni az iskolai követelményeknek, drámai kontrasztjai, a néhol polonéz-tónusú menüett ötletes kánonmegoldása, a Larghetto harmóniai merészsége és a zárótétel virtuozitása máris jelzik a távlatokat, amelyeket az érett kori Chopin-szonáták járnak majd be. A zongoránál Lilya Zilberstein.
