1-3. „Mahler közönsége – állította Leonard Bernstein - nem tudott vagy nem akart szembenézni a meztelen igazsággal, hogy Mahler zenéjében a hanyatló nyugati társadalom tükröződik. …Csak fél évszázadnyi vagy még huzamosabb vészkorszak után érthetjük meg végre Mahler zenéje hallatán, hogy mindent megjövendölt.” E gigászi gondolati építményeivel Szüszüphoszként küszködő komponista nem élhette meg utolsónak bizonyult, Kilencedik szimfóniájának 1912-es, bécsi bemutatását Bruno Walter keze alatt. Az előző századforduló erjedő szellemi légkörében tevékeny Mahler a mítoszkeresés, a heroizmus igazolása, panteizmus és kétségbeesés mezsgyéin járta a nagy keresők útját. Hogy meddig jutott, vitatható. Feltámadás-szimfóniája késlekedik rámutatni Krisztus megváltó titkára, a Nyolcadikban fölvetett keresztény hivatkozás pedig már-már megkésettnek hat egy a vívódás szószólójául szegődött komponista ajkán. Mahler keresésének és zenéjének becsületessége azonban vitán fölül áll. Minden bizonnyal ez érinti meg híveit ma is, kereső korunkban. A Kilencedik szimfónia második, Ländler lejtésű tétele mintha a lét világosabbik oldalától vett búcsú lenne. Mahler groteszk hajlamait megható adagio-téma vezeti a fényre az ellenpontos Rondo-Burleske harmadik tételben, hogy a záró Adagio az egész életművet összegző, egyetemes sóvárgással haljon bele a világegyetem rilkei csöndjébe. A Bécsi Filharmonikusok élén Claudio Abbado.
