1-3. A komponista, akinek művében a legtöbb paradoxitást találni. Vagy: egyenesen a paradoxitás zeneszerzője? Ha így van, a 150 éve született Gustav Mahler a modernkor leginkább emblematikus muzsikusa. 1908-ban, Prágában bemutatott VII. szimfóniája, amely maga is hosszas vívódások között keletkezett, jól példázza a korábbi Mahler-szimfóniákban is tetten érhető kettősségeket. Különösen így van ez, ha számításba vesszük, hogy a mű részben a szerző által Tragikusnak nevezett 6. szimfóniával egyidejűleg formálódott. Ott Mahler a démoni-mephistói erők fölényét fogalmazta meg. A két – némileg Mendelssohnra visszautaló – Nachtmusikkal, melodramatikus éjjelizenével megkezdett Hetedik azonban – bármennyire várható is – mégsem foglal állást egyértelműen a derűlátás oldalán. Legbeszédesebb alighanem az éjjelizenék után szerzett nyitótétel, benne pátosz és banalitás Mahlerre oly jellemző kettősségével. Ha hirdet is végeredményt, a látszólag diadalittas zárótétel ironikus alapállása – benne Wagner- és Lehár-idézetekkel – mégis leginkább a tanácstalanság hősies vállalását sejteti. Nem alaptalanul nevezik az elemzők Mahler leginkább problematikus szimfóniájának a Hetediket. Bruno Walter ellenben ugyancsak lényeginek véli a mű ellentmondásos voltát: „Ismét felbukkan a legyőzöttnek hitt romantikus” – írja a Hetedikről – „ismét felszínre kerülnek a régmúlt korszak érzésáramlatai, s elárulják, hogy a hatalmas első tétel, a sugárzó rondó mesterének ismét el kell indulnia a sóvárgás útján, a válasz nyomában, amelynek keresése életfeladata volt.” Az első két, valamint a zárótételt a Birminghami Szimfonikusok és Sir Simon Rattle felvételéről halljuk.
