A vasárnap muzsikusa

„Ezeket már mind elkomponáltam” – hangzottak Mahler szállóigévé vált szavai a nyári vakációján őt meglátogató Bruno Walterhez. 1896-ot írtak, és a hamburgi opera karmestere, Mahler a Salzkammerguthoz közeli Steinbachban, az Atterseenél töltötte a nyarat. A híres mondat a tó fölé magasodó Höllengebirge ormaira vonatkozott, a harmadik szimfóniáját komponáló szerző azonban már korábban kifejtette, hogy készülő, monumentális szerzeménye mintegy a világ egész titokzatosságát kifejezi majd. Mahler, akit operai teendői az év jó részében más szerzők tolmácsolására fogtak, a steinbachi nyarakon kora reggeltől egy tóparti házikóban komponált. A környék lakói tudták, hogy a legkisebb zaj is kizökkenti a komponistát, aki nagy délutáni sétáinak emlékképeit is teljes csöndben, a zongora mellett öntötte örök formákba. A szimfónia eredeti programja így festett: 1. tétel: Amiről a vadon beszél; 2. tétel: Amiről az alkonyat beszél; 3. tétel: Amiről a szeretet beszél; 4. tétel: Amiről a mezei virágok beszélnek; 5. tétel: Amiről a kakukk beszél; 6. tétel: Amiről a gyermek beszél. Az alkotás során a tematika némileg módosult: a Nyáréji indulók vagy Bacchanália címet viselő bevezetés után a virágok, az állatok, az ember, az angyalok és a szeretet régióin vezet végig. Mahler célja tehát ezúttal a világ beszédes, nagyszerű szépségének zenébe ültetése volt. Nagyra törő terv, amely már-már az emberi képességek határait kérdőjelezi meg. „Képzeljen el egy művet – írta egy barátnőjének -, amelyben az egész világ tükröződik. Amely úgyszólván egy hangszer, melyen a világmindenség játszik”. Másutt azt írja: „Mindig elfelejtjük, hogy a természet mindent magában foglal: mindazt, ami nagy vagy félelmetes, nemkülönben ami elragadó. …Dionüszosz istent, a nagy Pánt senki sem ismeri.” Mahler harmadik szimfóniája tehát ismét afféle természeti szertartászene, de ami jellegzetesen huszadik századivá, egyben tragikussá teszi, az éppen a természet, a lét megragadása iránti gigantikus vágy voltaképpeni lehetetlensége. Mahler eklektikája ezúttal banalitás és pátosz; elragadtatottság és groteszk szimultánját tárja elénk: a monumentális első tétel nyáréji indulójában Chaplin és Mephisto kéz a kézben vonul; a vokális negyedik és ötödik tétel Nietzsche Zarathustrájához és a Csodakürt-gyűjtemény verseihez fordul szellemi munícióért. Talán a szellemi kiútkeresés eme, demonstrált kudarctelisége teszi, hogy a gigantikus alkotás legmegkapóbb szakasza a zárótétel: teli a Mahlerre oly jellemző megadás tragikus-fölemelő szépségével. Hisz zenévé olvasztható-e a lét egésze, a maga titokteljességében? A világ egész horizontján szertetekintő 3. szimfónia záró adagiója annak tanúságtétele, ami minden hiteles művészet kizárólagos maximuma: a megrendítő szembesülésnek létünk és megismerésünk korlátaival, a felfoghatatlan közellétével. Válogatásunkban a 3.-4.-5.-6. tétel füzérét játsszuk le. A Birminghami Szimfonikusok élén Simon Rattle.