Liszt Ferenc születésének bicentenáriumi évében a következő néhány vasárnap reggelt e sokoldalú magyar romantikus szimfonikus művészetének szenteljük. Noha Liszt elsősorban zongoravirtuózként szerzett elismerést, és elsődleges célkitűzése komponistaként abban állt, hogy zongorás szerzeményeivel zenekari hangzást teremtsen, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a zenetörténet Lisztet tekinti a szimfonikus költemény atyjának. Berlioz és Wagner műsorra tűzésével ugyanakkor a romantikus irányzatok háborújában is hadvezéri szerepet játszott. Szimfonikus életműve a zongorás ouvre-nál is inkább megosztotta a kortársakat, holott Liszt zenekarában wagneri újítások szólalnak meg évtizedes előnnyel. Wagner többnyire maga is elismerő véleménnyel volt barátja és utóbb apósa alkotásairól – kivéve a Krisztus-oratóriumot, amelyet klerikális ómódiságnak titulált. Az 1857-ben bemutatott Dante-szimfóniát Liszt éppen Wagnernek ajánlotta. A mű témaválasztása megfelel Liszt metafizikus érdeklődésének. A pokol, a purgatórium és a mennyország körei Dante nyomában épp azokat a témákat követik, amelyek Liszt tájékozódásának két végletét: démoni és isteni megjelenését képviselik. Liszt első Dante-olvasmányaiból előbb egy szimfonikus költemény vázlatai, utóbb a Dante-szonáta sarjadtak ki. A Dante-szimfónia terveinek olvastán Wagner arra figyelmeztette Lisztet, hogy a Paradicsom zenébe öntése annál is inkább problematikus, minthogy a Dante-költeménynek is köztudomásúan leginkább sematikus harmada. Ami pedig a Liszt terveiben szereplő, kórusos megoldást illeti: Wagner rámutat, hogy a kísértő előképnek, Beethoven Kilencedik szimfóniájának joggal legvitatottabb megoldása a kórus alkalmazása. Líszt így végül a Paradicsom helyett nagyszabású Magnificatot komponált a szimfónia befejezéséül. A Dante-szimfóniának kétféle zárlata keletkezett. A Berlini Filharmonikusok és a Berlini Rádió Női Kara élén Daniel Barenboim az ismertebb, éteri befejezést vezényli.
