A vasárnap muzsikusa

1. A szimfonikus költemény atyja. Zongoravirtuózi, harmonikus újítói, operaigazgatói, pedagógusi és közéleti erényei mellett a kétszáz éve született Liszt Ferenc e néven is ismert a zenetörténetben. Igaz ugyan, hogy csak a Les Préludes és a Hungária számít viszonylag gyakori vendégnek a koncertpódiumon, de Liszt mind a tizenhárom szimfonikus költeménye méltó a felfedezésre. Kurt Masur és a Lipcsei Gewandhaus Zenekara remek összkiadással segít hozzá bennünket Liszt-képünk gazdagításához. Felvételeik a komponista kevéssé méltatott érdemét, hangszerelő érzékét is kidomborítják. Mielőtt azonban az első és a második szimfonikus költemény megszólalna, megkíséreljük tisztázni a műfajt körüllengő számos félreértést. A zeneművekhez mellékelt tematikus program a XIX. század jellegzetes esztétikai vitáira irányítja figyelmünk: vajon nem csonkítja-e a témakijelölés a sajátosan zenei élmény autonómiáját? Hegel azt várta a zenétől, hogy a legmagasabb rendű szellemiség képviselője legyen, amely mentes minden tárgyszerű konkrétságtól. Nem mond-e ellent mindennek, ha egy zenemű tételeit egyes tájak, napszakok, lelki történések leírásaként állítják elénk? Maga Liszt így védelmezte meg a programzene eszméit: „Gyermekesen hiábavaló – írja - , sőt legtöbbször elhibázott dolog, ha programokat utólag vázolunk fel, és egy hangszeres mű érzelmi tartalmát meg akarjuk magyarázni, mivel ilyenkor a szó föltétlenül megtöri a varázst, megszentségteleníti az érzéseket, széttépi a lélek legfinomabb szövedékeit, amelyek azért öltötték éppen csak ezt a formát, mert nem lehetett őket szavakba, képekbe és gondolatokba foglalni.” Amikor tehát programot hirdet, Liszt a témául választott gondolatok és események sajátos, szellemi olvasatát teremti meg a zene eszközeivel. Az első két költemény pedig máris Liszt érdeklődésének két központi gondolatához utal: az ember helye a világban és a művész helye az emberiség körében. Az 1850-ben, Weimarban bemutatott mű, az Amit a hegyen hallani, Victor Hugo verse nyomán keletkezett. Befogad vagy elveszejt e táj? – kérdi a mű annyi Liszt-zongoradarab módján, és a válasz jellegzetesen liszti. Hugo verse kínzó kétellyel zárul: „És kérdezem: vajon az ember mire jut, / vajon hol itt a cél, vajon hol itt az út…” Liszt tájképe azonban az Isten láthatatlan, de bizonyos jelenlétével telítődik, ez teszi a művet – mint Hamburger Klára rámutat - átszellemült fohásszá.

2. Az Amit a hegyen hallani tehát Liszt hitvallása a teremtett világban megnyilvánuló Istenről. A Tasso, panasz és diadal éppen a művész apostoli szerepéről vall. Az 1849-ben bemutatott költemény a XVI. századi költő emlékét idézi. Noha a Tassoról írt Goethe-színmű előjátékaként keletkezett, ihletője mégis Byron verse az olasz poétáról, akit egy hercegnő iránti szerelme miatt őrültekházába zártak. Az életrajzi párhuzam alkalmat teremt Liszt számára, hogy megénekelje a megpróbáltatások és a kései elismertetés ellentmondásait. A mű motivikus forrása egy Tassoról szóló olasz canzonetta, amelyet a velencei gondolások még Liszt idejében is énekeltek.