1. Liszt szimfonikus költeményeinek bemutatását ma három alkotással folytatjuk. Ezek inkább hangulatilag, semmint programjuk alapján illeszthetőek össze. Mindhárom Liszt nagy témáit, halál, elmúlás, hősiség és diadal hangjait zengi. Az elsőként felhangzó Hősi sirató közvetlen ihletője a magyar szabadságharc bukása. Liszt azonban a komor műben túllép a politikai aktualitáson. Gyászindulója, amely formailag Beethoven Eroica-szimfóniájára tekint, a haláltól való rettegés démoni, már-már morbid képzeteit érzékelteti. A középrész megváltó líraisággal vigasztal, míg a zárlat sóhajként hal el. A mű – feltehetően Wittgenstein hercegné által megfogalmazott – előszavában ez áll: a mű meg kívánta ragadni „a fájdalom ködének vörös színeit”, „a vész közben felhangzó rémült sikolyokat” és a művészet „áttetsző fátylát borítani” a bátrak sírjára: „arany dicsfénnyel övezve” őket. A kívánt hatást igazolja, hogy Wagner bőven merített a darabból A walkűr komponálásakor. A lipcsei Gewandhaus Zenekarát Kurt Masur dirigálja.
2. A Hősi sirató pokolvíziójából most a görög mitológia alvilágába térünk. Liszt 1854-ben, Gluck Orfeuszának weimari bemutatója alkalmából komponált előzenét az operához. Különös, de egyáltalán nem vette tekintetbe az opera megoldásait: nyitánya így önálló szimfonikus költeménnyé lépett elő, amely – Liszt szavai szerint – a művészet hitvallása: „Ma, akárcsak egykor és mindörökké Orfeusz, azaz a Művészet feladata, hogy szétterjessze dallamainak hullámait, vibráló akkordjait, mint valami édes és ellenállhatatlan fényt.”
3. A gyász és a művészet megváltó hatalma után most az Ünnepi hangok címet viselő szimfonikus költemény szólal meg. Diadalmas, barokkosan pompázó fénye ritkaság Liszt életművében. A darab esküvői indulónak készült Liszt és Wittgenstein hercegné kézfogójára. A házasság terve elbukott a hercegi család gáncsoskodásán, így a diadalmas mű egy Schiller-előadáson hangzott el 1853-ban.
