A vasárnap muzsikusa

1. A száz éve született Fricsay Ferenc és a Berlini Rádiózenekar fölvételei közül ma a Bartók-repertoár két oszlopát hallgatjuk meg egy 1951-ből és egy 1950-ből származó fölvételen. Elsőként Bartók szimbolikus kompozíciója, a Cantata profana hangzik föl. Az 1930-ban, vegyeskarra, tenor- és baritonszólóra valamint szimfonikus zenekarra írott szerzemény szoros összefüggésben született Bartóknak a közép-európai folklór világában tett felfedezőútjaival. A háromrészes oratorikus szerzemény alapját képező román népballada kilenc fiúról énekel, akik, miközben vadászokból szarvassá változnak, a hontalanság, az örökös száműzetés örök emberi kínját élik meg sorsukban. Apjuk keresésükre indul, majd fegyvert fog fiaira, ám a legidősebb fiú szavának hallatán kérlelni kezdi őket, térjenek meg a szülői házba. Ez azonban többé nem lehetséges. A példázat Bartók olvasatában az elszakadás, a fájdalommal teli éretté válás, az ember tragikus számkivetettségének egyetemes képletévé tágul. Bartók mindemellett személyes kiúttalanságát is megénekli a Cantata profanában, de igazi nagy művész módján az összemberi léthelyzet kifejezőjévé avatja őket. Amint a kilenc szarvas szomjazik a tiszta forrás vizére, úgy keresi a modern kor csömöréből kivezető utat a népzene forrásait meglelt komponista is. Ugyanakkor fájdalmasan érzi az elindulás és a vele együtt járó veszteségek tragikus nagyságát is. Bevezetésként idézzünk néhány sort a ballada szövegéből: „Volt egy öregapó, Volt néki, volt néki Kilenc szép szál fia. (…) Az erdőket járta, hej-haj! És vadra vadászott, hej! Kilenc szép szál fiú. (…) Addig nyomozgattak, Utat tévesztettek, Erdő sűrűjében Szarvasokká lettek. (…) Édes szeretteim, Kedves gyermekeim, Gyertek, gyertek haza, Gyertek vélem haza, Jó anyátok vár már! (…) Kedves édes apánk! Te csak eredj haza A mi édes jó anyánkhoz! De mi nem megyünk! De mi nem megyünk! Mert a mi szarvunk ajtón be nem térhet, Csak betér az völgyekbe, A mi karcsú testünk Gúnyában nem járhat, Csak járhat az lombok közt; Karcsú lábunk nem lép Tűzhely hamujába, Csak puha avarba; A mi szájunk többé Nem iszik pohárból, Csak hűvös forrásból (…) Csak tiszta forrásból.” A legidősebb fiú szólamát Helmut Krebs, az apáét Dietrich Fischer-Dieskau énekli. A Nyugat-Berlini Rádió Kamarakórusát és Szimfonikus Zenekarát Fricsay Ferenc vezényli.

2-4. Mintha a szarvassá változott fiak balladájában megjövendölt sors teljesednék be: Bartók elhagyni kényszerül szülőhazáját és ihlető közegét. Amerikai száműzetésben szerzett műveit mind beárnyékolja e tragikus kényszerűség, miközben radikális formai és emberi érettség, letisztultság kifejezői. 3. zongoraversenyét 1945 nyarán, a halála előtti napokban fejezte be. Ez a csodálatos, modern szépségű alkotás nagyívű betetőzése egy tragikusan megtört, mégis klasszikus életműnek. Fricsayék fölvételén az ugyancsak magyar emigráns Kentner Lajos játssza a szólót.