1. A száz éve, 1914-ben született Fricsay Ferenc fölvételein ma a későromantika és a modernitás
korszakváltásának leszünk tanúi. Fricsay 1957-ben rögzítette a Nyugat-Berlini Rádió
Szimfonikus Zenekarával és Margrit Weber zongoraművésszel César Franck 1885-ben
komponált, ritkán hallható Szimfonikus variációit. A kései alkotás Franck művészetének
esszenciáját adja: mindazt felmutatja, amit a régiek művészetéből – a polifóniából és az
ellenpontból – sikerült a romantika filozofikus, költői nyelvére fordítania. Nem véletlen, hogy
a négy évvel utóbbi, összegző d-moll szimfónia előhírnökeként tartják számon.
2. César Franck késő romantikus Szimfonikus variációi után most a XX. század zenéjének egyik
ikonikus alkotása szólal meg Fricsay Ferenc és a Nyugat-Berlini Rádió Szimfonikus
Zenekarának 1952-ben készült fölvételén. Zene húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára.
Bartók Béla 1936-ból való alkotása egyike az életmű csúcspontjainak: nem csupán a
különleges hangszerelés, de a négy tételes forma belső logikája is azzá teszi. A kezdő fúga
témái egy szonátaformába helyezett népdal-imitáción, egy siratón keresztül a rondóformában
való átalakulásig ívelnek. Maga a karmester így méltatja Bartók életművének legjavát, köztük
a ma hallható művel: „Ezekben a művekben zeneileg olyan területeken járt, ahol előtte senki
más! Ő egyedül írt oly titokzatos hangzásokat, mintha egy évezred rejtett álomvilága nyílt
volna meg előtte. Bartók disszonanciái új zenei nyelvet képeznek, ritmusvilága komoly
szigorúságot követel, polifóniája rendkívül érzékeny. Démonikus tűz és jéghideg lángok,
dermesztő fagy és vulkánkitörések, ősi hangzások és nagyvárosi lárma, lelki dráma és
égbekiáltó féktelenség – ezek mind az ő csodálatos világa, amelyet egyedül ő látott és
álmodott.”
