A vasárnap muzsikusa, a száz esztendeje született Leonard Bernstein a New York-i Filharmonikusok élén ma ismét új megvilágításba helyez egy közismert és közkedvelt klasszikust. Franz Schubert felejthetetlen fanfártémával induló 9., C-dúr szimfóniája saját sorsában példázza e nagyra termett, sorsverte zeneszerző életét. Amikor benyújtotta a bécsi zenei ítészeknek, azok túl hosszúnak és túl szövevényesnek találták a szerzeményt, amely ilyenformán csak Schubert halála után egy évtizeddel került elő. Nem kisebb muzsikus érdemeképpen, mint Schumann, aki azonnal fölfedezte a műben a korszakos remeket. A „Nagy” C-dúr szimfónia bemutatásának érdeme pedig Mendelssohné, aki a lipcsei Gewandhaus-zenekar élén vezényelte el első ízben a szerzeményt, amely azóta a Beethoven-szimfóniák és a műfaj romantikus irodalma közötti híd gyanánt szerepel a zenetörténetben. Meglepő, hogy Schubert, a bensőséges érzések és a kis formák mestere micsoda magabiztossággal kezeli a szimfonikus zenekar képviselte gigantikus arányokat. Bernstein pedig, kivételes műértő lévén, nem hagyja kiaknázatlanul a nagy formák mélyén megnyilvánuló lírai elemeket, a schuberti szív és érzés letéteményeseit.
