A vasárnap muzsikusa, a száz esztendeje született Leonard Bernstein és a New York-i Filharmonikusok ma a finnek legnagyobb nemzeti zeneszerzőjétől, Jan Sibeliustól játszik két szimfóniát. Az 1865 és 1957 között élt, kivételesen hosszú életű Sibelius a híd szerepét tölti be a Brahms fémjelezte későromantika és a nemzeti örökségtől fölfrissülő modern irányzatok között. Hegedűművésznek készült. Európai tanulmányai a kor zeneéletének legjavával ismertették meg. Busoni már fiatal korában tanítványául fogadta, de Bécsben többek között Goldmark Károly mellett is tanulhatott. Egyes vélemények szerint a Wagner-operákkal való megismerkedés tántorította vissza attól, hogy operaszerzővé képezze magát. Hazatérve a finn nemzeti érzések első számú kifejezőjévé, az orosz iga elleni lázadás jelképévé vált. A zenetörténetben is ritka kegyként a finn állam már 32 éves korában életjáradékot biztosított számára, minek köszönhetően a következő fél évszázadban szabadon alkothatta meg a nemzeti folklórt a szimfonikus muzsikába emelő szimfonikus költeményeit és szimfóniáit. A nemzeti jelleg azonnal kitetszik 1907-ben szerzett 3., C-dúr szimfóniájából, legyen szó a rusztikus első tételről vagy a balladaszerű Andantinoról.
Hetedik, egyben utolsó szimfóniáját Sibelius a most elhangzott 3. szimfónia után 17 esztendővel, 1924-ben alkotta meg. A mű eredeti módon szakít a formai elvárásokkal, és egyetlen, összefüggő tételbe sűríti négy tételt jelző anyagát. Noha ez a mű sincs híján az északiakra oly jellemző népi kedély nyomainak, alaphangja borús és öntépázó. Erre részint Sibelius magánéleti válságai szolgáltatnak magyarázattal, de aligha kétséges, hogy az elmúlt világégés és a modern világ válságainak tapasztalata legalább ilyen mértékben jut szóhoz a szerzeményben.
