Sokat elárul a zenehallgatási szokások változásáról, hogy bizonyos komolyzenei szerzemények, amelyeket ma hangversenytermi körülmények között, átszellemült hangulatban élvezünk, keletkezésük idején egészen más funkciót töltöttek be: szórakoztatózene, zenei ínyencség gyanánt tálalták föl őket. És többnyire nem is a koncertpódium merev külsőségei között! Mozart idejében az olyan műfajok, mint a szerenád, a cassazione, a divertimento vagy a Finalmusik legtöbbnyire a szabad ég alatt, fáklyafénynél vagy épp a lombok árnyékában hangzottak föl. Az sem számított kivételes esetnek, hogy a zenemű tisztelgő felvonulás, ünnepi processzus része volt, és előadása közben a zenészek egyik kertből a másikba vonultak. Salzburgban a hercegérsek nyári rezidenciája, a Mirabell-park adott otthont a legtöbb könnyed zenei fényűzésnek, de a bécsiek sem panaszkodhattak: egyes arisztokraták saját parkjaikat nyitották meg a zenekedvelő nagyközönség előtt, de a köztereken és a Prater kedélyes ligeteiben is folyton szólt valami igényes hangszeres muzsika. Amikor Végh Sándor és a salzburgi Camerata Academica zenekara lemezre vette Mozart szórakoztatózenéit, érzékelhetően az a cél lebegett a szemük előtt, hogy pátoszmentesen, a Mozart-korabeli szelősséggel és könnyedséggel szólaltassák meg a darabokat. Ezért is különös élmény az ő előadásukban hallgatni őket. A szabadtéri hangverseny lezárásaképpen ma is ők muzsikálnak. Elsőként a 204-es Köchel-számú, D-dúr Szerenádot játsszák. A mű 1775 augusztusában hangzott föl a salzburgi egyetem logikai szemeszterét lezárandó.
Végh Sándoréktól és Mozart kedélyes salzburgi szabadtéri koncertjeitől a 101-es Köchel-számú Négy kontratánccal búcsúzunk, majd muzsikusaink a 215-ös jegyzékszámú D-dúr induló hangjaira vonulnak el az őszi és téli koncertek helyszínei felé.
